Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - JÁN ŠTRASSER: Kinek van szüksége ellenségre?
Ján Štrasser igyekszik — nem valami nagy sikerrel — megmagyarázni, hogy a szlovák értelmiség egységének óhajtása nemcsak hogy nem hasznos, hanem veszedelmes. Nemegyszer engem is ezek közé sorolnak, ezért is — de egyáltalában nem csak ezért — szeretnék néhány megjegyzést fűzni ehhez a témához. 1989 novemberében darabokra tört a totális kommunista rendszer, s vele együtt széthullott a belőle eredő részegységek minden fajtája és típusa. A szellemi szférában heves mozgás indult meg. A szlovák írók is nagyon gyorsan megszüntették a rájuk oktrojált hivatalos egységet. (Meg kell jegyeznünk, hogy a nyolcvanas évek második felében ezen az egységen már jól észlelhető repedések mutatkoztak — ennek a problémának magyarázata azonban túllépi értekezésem kereteit.) A novemberi eseményeket követő első napokban és hetekben minden értelmiségi közösségben spontán differenciálódás állt be, melyet a bársonyos forradalom étosza gerjesztett. Ezen az új pluralizmuson belül természetes kísérletek történtek olyan emberek szervezeti összefogására, akik — egyszerűen szólva — közel álltak egymáshoz. Ahogyan az már a váratlan és drámai változások idején lenni szokott, egyszeriben nem akadt senki, aki továbbra is a megdőlt régi rendszer képviselőjeként vagy legalábbis vele rokonszenvezőként nyilatkozott volna meg. Másfelől — csak kevesen álltak ellen a kísértésnek, hogy ne tekintsék magukat a régi rendszer — ha nem is mindjárt politikai, akkor legalább szociális, erkölcsi vagy pszichikai — áldozatának. Ezt sokan nyilvánosan is kijelentették. Ez a legnagyobb mértékben abszurd jelenség — még ha paradoxul hangzik is — bizonyos pozitív kiindulási pontot hordozott magában. Azt hihetnénk ugyanis, hogy ezek után az egykor hivatalosan egységbe terelt íróknak a döntő többsége pozitívan értékelte a hirtelen társadalmi változást, úgy fogadta, mint várt, természetes és produktív változást, és azonosult vele, ha már nem is olyan magasabb rendű elvek szerint, mint amilyenek a szabadság, a demokrácia, az erkölcs, az igazságosság, a szolidaritás, az igaz út követése stb., akkor akár önmaguknak hamis vagy eltorzított beállítása alapján, mely szerint helyzetük a múlt rendszer áldozatának helyzete. Meg kell állapítanunk, hogy ez nem így történt. Ama bizonyos átok alóli egy kicsit happening jellegű, egy kicsit misztikus vagy' pontosabban — pszichoterápiái felszabadítás (Martin Bútora kifejezése) nem következett be. (Az első — és hála a részletes újságírói feldogozásnak — tanúságtételként is különösen értékes bizonyíték erre a Szlovák írószövetség rendkívüli kongresszusának jegyzőkönyvében található. Ez a kongresszus 1989. dec. 7- én volt; 1. Literárny týždenník 1989, 50 és 51—52. sz.) Egészen másvalami történt. A szlovák írótábor nem kis és fokozatosan egyre növekvő részében aránylag hamar felütötte fejét valamiféle nosztalgia, az elveszett egység visszakívánása. Kiderült, hogy az elnyomatás negyven és főleg az 1968 augusztusát követő normalizálás specifikus szlovák változata a maga képére formálta a szlovák író mentalitását. Kitűnt, hogy az a világ, amelyben az egykori egység uralkodott, természetes, sőt barátságos világ volt a szlovák értelmiség nagy többsége számára. Megcáfolhatatlan tény, hogy az alapvető társadalmi változás perceiben az évtizedekig érvényes „társadalmi szerződés” békés felbomlását sokan személyes tragédia
