Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - JÁN ŠTRASSER: Kinek van szüksége ellenségre?
Nem is olyan régen a Literárny klub (Irodalmi klub) című pozsonyi televíziós adásban egy a középnemzedékhez tartozó szlovák író így sóhajtott fel: „Kár, hogy irodalmunkban nem a pluralizálódás, hanem a polarizálódás az uralkodó. ” A szlovák írótársadalomnak — és voltaképpen a szlovák értelmiségnek mint olyannak — a kettéhasadásáról, kettéválásáról, avagy polarizálódásáról szóló tétel szuggesztív hatású. A közvéleménynek főként az a része reagál rá érzékenyen, amely az értelmiségnek, az entellektüeleknek és kivált az íróknak a társadalomban jelentős, sőt kivételes kollektív szerepet tulajdonít, olyan társadalmi rétegnek tekinti őket, amely döntő fontosságú történelmi változások idején meghatározó módon befolyásolja a társadalmi mozgás jellegét, irányát és lendületét. A szlovák értelmiségnek egy el nem hanyagolható része fenntartások nélkül azonosul ezzel a szereppel, sőt nem ritkán a személyes és társadalmi elégtétel jól észlelhető érzésével, és vezéregyéniségei közül nem egy aktívan részt vesz egy ilyen általános érvényű összkép kialakításában. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a szlovák íróknak, a szlovák értelmiség immár hagyományosan kiváltságos képviselőinek megoszlását hirdető szólamokat, melyeket megfelelő indulattal és nyomatékkai hangoztatnak, a közvéleménynek az a része, melyben e szólamok visszhangot keltenek, bizonyos nyugtalansággal fogadja (Szlovákiában valami nincs rendben, mert az írók „marakodnak”!), a társadalmi destabilizálódás határozott jelének tekinti, és egészében véve a várakozásnak megfelelően reagál: „a nemzet lelkiismeretére” hivatkozik, hogy „hagyják abba a viszálykodást”, hogy „találják meg a közös nyelvet”, hogy „gondoljanak Svätopluknak a vesszőnyalábról szóló példázatára”, hogy „fogjanak össze” stb. Azok, akik a szlovák értelmiség polarizálódásáról szóló tételt kiagyalták, és bedobták a köztudatba, egyértelműen reagálnak: a szlovák értelmiség egységének feltétlen szükségességét hangsúlyozzák, főként annak kapcsán, hogy az értelmiség másra át nem ruházható küldetést tölt be a szlovák nép nemzeti és állami emancipációja folyamatának kiteljesedésében. Az ő szemszögükből nézve azok, akik ezt az egységet nem fogadják el, kétségbe vonják, vagy éppenséggel elutasítják, nemzetük létérdekei ellen cselekszenek. Ezeket az embereket Szlovákia árulóinak és ellenségeinek kell tekinteni, s eszerint kell velük szemben viselkedni. „Szlovákia árulói és ellenségei” erről a témáról többségükben lemondóan hallgatnak, kisebb részük JÁN ŠTRASSER Kinek van szüksége ellenségre? (A szlovák értelmiség a pluralizálódás és a polarizálódás között)
