Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUŠAN DUŠEK: Ide meg oda, Szandál, Egy ismeretlen partvidék helyrajza
Dušan Dušek a leány, ezek a tűk annál jobban szúrták. „Lyukat fúrni a lélekbe” — ezek a lány kifejezései voltak. Esélye tehát volt a lánynak, csakhogy nem és nem telefonált, s így végül elvesztette minden esélyét; úgy kell neki. A lány jól kosárlabdázott, úgy neki tudott iramodni a pálya szélén, hogy csak úgy suhant a csodacsukája — ahogy ő nevezte Adidas márkájú sportcipőjét —, aztán besiklott a kosár alá, kicselezte a védelmet — s már ott is volt a lehetőség. Fellendült a levegőbe, és bedobta a labdát a kosárba. Mindig tapsolt magának. És már fordult is vissza, visszafelé is a pálya szélén futott, rugalmasan és gyorsan, s futás közben oly tetszetősen és harmonikusan mozgott a két térde föl-le, hogy attól mindenkinek, de főként Pitónak karikás lett, azazhogy karikára tágult a szeme. A tapsolástól visszketett a fiú tenyere. A lány időről időre futólag rámosolygott. Ez az álom más volt, mint amit a tengerről szőtt; ez az álom egy ismeretlen földrészről szólt. Esténként már nem a tapstól viszketett a fiú keze, hanem a lány tenyerétől, s aztán még jobban viszketett, amikor a házuktól nem messze, a gesztenyefa alatt a sötétben nem egymás ujjait tördelték, hanem ő a lány vállát simogatta, ahonnan csak egy egészen kis távolságra volt a háta, madárszerűen finom lapockái. Pito keze végigsétálgatott a lány testén: az néhol engedte sétálgatni, kinyitotta a kiskaput, engedte átsurranni, de néhol még az ajtó előtt megállította, s ő ott hiába kopogtatott. Pedig ugyancsak kopogtatott! E kutatóutakon lélekben feltérképezte a lány testét. A lány valójában mindenhova odaengedte, s az ügyetlenebb bal keze ellen idővel már nem is védekezett, hagyta, hogy egyre lejjebb jusson, míg végül meghódította a déli sarkot is, a világ legmelegebb pontját. Ennek ellenére Pit'o a kutatóútjain rendre a parton rekedt, pedig szívesen behatolt volna a belterületekre is, annak rendje- módja szerint ott is kopogtatott. A biztonság kedvéért egy kicsit visszafogta magát: tisztességtudóan kopogtatott, csak csendesen és röviden, de annál sürgetőbben és gyakrabban. Úgy tetszett neki, hogy már meg kell a dolognak történnie, hogy már a legfőbb ideje. Nadina viszont úgy gondolta, hogy még semminek sem kell megtörténnie, hogy idő van elég. Pito már egy hete mondogatja neki: — Meg kell tennünk! És Nadina már egy hete mondogatja: — Még nem vagy az enyém. Ez volt a lány szavajárása: még nem vagy az enyém. Pit’o meg erre dühösen el akart menni, de aztán elképzelte, hogy majd hiába várja, hogy a lány felhívja, de lehet, hogy' telefon helyett eljön hozzá az uszodába. Ilyen esélye is volt a lánynak — és Pito ezeket az esélyeket szerette a leginkább; Nadinának nem kellene ezt az esélyét csak úgy elszalasztania. A fiú méltányolná a jövetelét, így mindketten esélyes helyzetbe kerülnének, egy kicsit másképpen, mint a kosárlabdában, de ez sokkal jobb esély volna, mert kosár nélkül is döntetlen volna az állás. Kölcsönösen megtapsolhatnánk egymást. De hát a kosárlabdában nem létezik döntetlen állás, a mérkőzéseket addig hosszabbítgatják, míg csak valamelyik fél nem győz, és éppen ebben lett volna Pito további esélye.
