Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - DUŠAN DUŠEK: Ide meg oda, Szandál, Egy ismeretlen partvidék helyrajza

Elbeszélések

Amikor utoljára körüljárta a medencét, mindent átgondolt: összekapcsolta a tengerről szőtt álmát a Nadináról szőtt álmával.

Magával vinné a lányt a motorcsónakba, aztán ívben szelnék át az öböl csendes, sima vizét, kirobognának a nyílt tengerre. A legnagyobb sebességre kapcsolna. Hullámok helyett Nadina haja hullámzana a szeme előtt. Erre az alkalomra pompás naplementét is rendelne, elintézné, hogy egy óráig tartson, hogy megfelelő világításuk legyen; narancssárga és aranyba játszó színt rendelne, az kiemelné napbarnított izmait — és később megvilágítaná a levetett rövidnadrágja fehér sávját. Nadinán két sáv lenne, egy fent, napocskákkal díszítve, egy másik lent, a fehér hó övezete a forró déli sark fölött. S hogy megmutassa a lánynak, legény ő a talpán, magára rántaná a nadrágját, és megmentené annak a halászcsónaknak a legénységét, amely nem messze tőlük süllyedezne reménytelenül elhagyottan. Hallgatna — és még egyre hallgatna, csak a parton várná a jutalmát. Csak a lányé lenne, senki másé: lassan hatolna be a belterületekre, a szíve riadót verne. Kettőjük dicsőségére.

A nap telt, fogyott, mint az aprópénz, amelyért a nap folyamán többször is hűtött ásványvizet vásárolt, hogy ki ne száradjon egészen.

Az uszodában már egy lélek sem volt. Pit'o a bokrok közt járkált, legyezgette magát a BAYWATCH feliratos ellenzős fehér sapkájával, hessegette a szúnyogokat. Összeszedte az elvesztett és ott felejtett holmikat: nedves törülközőt, gyöngyház fülbevalót, rézkarikára fűzött kulcsot. Lehet, hogy másnap valaki jelentkezik értük.

S ekkor meglátta, hogy jön a lány. Ahogy a drótkerítés mellett lépegetett, a gyors járásától lebbenő, szellős nyári ruhájának mintái a drótháló egyik nyílásából a másikba ugráltak. A hajában lila szalag. Az uszoda zászlaja már régen szunnyadozott a rúdján. Pitónak minden izma megmeredt, legalább egy korty ásványvize lenne még. Világos volt, hogy a lány számára is eljött a „legfőbb idő”. Egyszerű volt, mint a pofon: Pito esélyes lett.

Mindig így képzelte.

De ugyanakkor észrevett egy kis rakás ruhát is, azazhogy csak egy gyereknadrágot és trikót, mellette egy pár fűzős teniszcipőt, hármas vagy négyes számút; az egész gondosan össze volt rakva egy bokor tövében, egy kis kenyérzsákkal együtt. Pontosan olyan holmik voltak ezek, amelyek nélkül a világ semmilyen uszodájából nem lehet hazamenni.

Nadina mosolygott, és intett Pitónak.

Pito a medencéhez rohant.

Egyetlen esélye volt: elrugaszkodik a legközelebbi rajtkőtől, teleszívja a tüdejét levegővel, becsukja a szemét, és feszülten vár, hogy a víz első érintése felébreszti-e.

MAYER JUDIT fordítása