Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula mégis olyan pontosan és puhán ér a párja mellé, mintha számítógép tervezte volna, s irányítaná röptét s landolását! Alig karnyújtásnyira ülnek tőlem, így látom a távcsövön. S ámulva nézem, milyen szépek! Lenyűgözően kecsesek, pompásak, mint egy szép nő. Arányos testük repülésre termett, hosszú szárnyuk szinte a farkuk végéig ér. Tollazatuk harmonikus, mintegy drámaian színezett. Nem holmi bohócok ők, hanem a küzdés méltóságához öltözött komor harcosok. Figyelmemet mégsem a külsejük köti le, hanem a jellemük! A sólymokban gyönyörködve nem az jut eszembe, hogy félelmetes külsejű kegyetlen gyilkosok, hanem hogy merész és fékezhetetlen hősök, kalandos hajlamokat és szabadságvágyat sugallnak, s csak annyi a gonoszság bennük, amennyi az élethez, a megmaradáshoz szükséges. Lenyűgöztek, nem nyúltam a puska után. Bámultam és gyönyörködtem, a természetes szépség látványa elaltatta vadászszenvedélyemet. Aztán ismét a tojó kezdeményezett, ő adott jelt. Szinte a mozdulatlanságból, a dermedtségből lökte ki magát, csodálatos gyorsasággal és szemmel alig követhetőn, s néhány szárnycsapással eltűnt a látóteremből. A hím nem követte azonnal, mintha nem tartoznának egymáshoz, nem kötődik a tojóhoz, méltósága kívánta így! Hiszen azelőtt sem néztek egymásra, maguk elé meredtek. A kisebb hím talán így elégíti ki hiúságát és önérzetét, kivár néhány másodpercet, megfontoltan mérlegel. Nem szükségből követi a tojót, saját akaratából megy vele, csak úgy, mintegy véletlenül! Az antenna valószínűtlen látvány nélkülük, hihetetlenül csupasz és haszontalan műszaki lom. Mintha álomból ébrednék, tétován körülnézek. Koldus galambok, torz porontyaik, büdös szeméthalmok és a szétnyitott Vörös Tehén merednek rám. Az álom azonban folytatódik és csúnyán eltorzul! Nem lehet józan valóság, biztos álom, hiszen akaratom ellenére ösztönösen cselekszem, nem tudom, mit teszek. Felhúzom a légpuskát és célba veszek egy' galambot. Ül a gerendán és bután felfújva néz engem. Akár egy tehetetlen és akarattalan, mégis önérzetes eunuch! A begyére célzok, és meghúzom a ravaszt. Gyerekkoromból tudom, amikor a madarakra gumiparittyá- ból lőttünk sima, fehér folyami kövekkel, azóta tudom, hogy a madár begye a legérzékenyebb, a fegyver halkan kattan, s a galamb megtántorodik, a talajra hull. Csap néhányat a szárnyával, mintegy befedi magát vele, arcra borul előttem?, s kimúl. S a rossz álom folytatódik. Szétnyitom a fegyvert, finom csőnyílásába apró, üreges ólmot helyezek és összezárom, célba veszek egy másik pökhendi galambot. Csábosán turbékoló gavallérként hajlong egy begyeskedő tojó előtt, a nyakára célzok, és meghúzom a ravaszt. Szinte lerepül a gerendáról, mintha láthatatlan sötét szél seperte volna le, verdesés nélkül múlik ki. A többi galamb alig figyeli, mi történik, élik reménytelen életüket, bután bámulnak, érzelmesen turbékolnak, nem repülnek fel, nem is nyugtalanok. Halottaikat egy pillantásra se méltatják, magukkal vannak elfoglalva, nem éreznek és nem gondolkodnak. A harmadik lövés totyogó, pelyhes porontyot marasztoti helyben, sötét vackából kimászott, esetlenkedelt, felbukott s mozdulatlan maradt, csak egyik lába remegett. Nem, azt nem szabad, még fióka, tehetetlen poronty! Aztán egy felnőttet terítek le, s ismét egyet...
