Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat Szóval kisebb vérfürdőt rendeztem, a szemétben tucatnyi friss galambtetem hever, s mind mozdulatlan, a légpuska megbízhatóan működik. Látom, ahogy birtokába veszi őket az enyészet. A fülledt, meleg elmúlásban kiürülnek, szétmállanak és elfogynak, csak megtört, fakó tollazatuk marad majd meg. — Hé, elég legyen... — lihegem magamnak —, nem a mohácsi csatatér ez, nem is a Don-kanyar! — Megérzem, hogy izzadok, homlokomon bőven csorog a veríték, sós ízét már a szám sarkában érzem, lefolyik az orrom alatt, ízlelgetem a tengervíz ízét. Mintha megtörtek volna a fények, talán beborult. Rettenetesen elfáradtam, megszakítom a lest. Mégsem jött el még a pillanat, nincs itt az én időm! Tegyünk egy kísérletet! Képzeljünk el valakit, akárkit, egy embert! Egyedül van a szobájában, magában tesz-vesz, tárgyakkal érintkezik. Öntörvényűén végzi dolgát. Kívülről figyeljük anélkül, hogy tudna róla, viselkedése mind furcsábbnak tűnik fel számunkra, egy idő után azt hisszük, őrült. Tettei oktalanok, céltalannak és nevetségesnek látszanak, hiábavalók, mert nem ismerjük értelmüket. Kísértetként jár-kel a szobában, valamit felemel és megnézi, netán megszagolja, majd kimegy és ismét visszatér. Számunkra mindez zajtalanul, érthetetlenül és megfoghatatlanul történik, mintha egy szellem sejtelmes mozgását figyelnénk, viselkedése elveszíti az értelmes- ség látszatát, bizarr érthetetlenségnek, majd abszurditásnak és őrületnek tűnik fel. Biztosak vagyunk benne, hogy az illető megbolondult! Vazallus Lázár viselkedésének megváltozásából is a dolgok értelmének elvesztésére következtethetünk. Amíg a távcsövén a sólymokat figyelte, feszültsége és látható elragadtatása érthető, magyarázható, tehát emberi volt. Az öröm és a bámulat sugárzott belőle, az élmény fénye körülragyogta. Majd éles törés állt be az időben, s minden megváltozott. Lázár gyors, ideges mozdulattal ölébe ejti a messzelátót, felkapja puskáját, s ahogy felhúzza, már nem az, aki a mozdulat előtt volt, gyökeresen megváltozott. S amikor alig célozva lelőtte az első galambot, magatartása széthullott és elveszítette értelmes voltát. Szinte egy pillanat alatt elért a kiszámíthatóságtól az őrületig! Egész teste remeg, a keze reszket. Kikelt magából, megháborodott. Felhúzza és megtölti fegyverét, céloz és lő, felhúzza, tölt, céloz és lő, egy idő után úgy tűnik fel, végtelen ideje és számtalanszor ismétli ugyanazokat a mozdulatokat, mint egy élettelen bábu; rejtett gépezet mozgatja, és a benne élő akarat és értelem elveszítette tettei felett a kontrollt. A lehulló galambok pedig nem érdeklik! Az azonos mozdulatok kényszere uralja, s ő készségesen engedelmeskedik. Kivetkőzik magából, átváltozik. S a galambok? Mintha semmi sem történne! Bambák és érzéketlenek, s a jelenet torzképpé fajul! Mintha Vazallus magára szeretné vonni a galambok s talán a világ figyelmét. Ismerve lelkiállapotát, nem zárhatunk ki ilyen lehetőséget, akkor és ott a galambok jelentik számára a világot, azok azonban nem törődnek vele, minden igyekezete kudarcra van ítélve. Balsikerére maga is rádöbben, s a felismerés kimeríti. Teste verejtékben úszik, nehezen lélegzik, mintha üldözők elől menekülne, s már-már összerogy. A keze
