Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat azonban mégsem mondhattam, mert nagyon megbántottam volna vele Esztert, érdektelenségnek és közönynek vette volna. Megéreztem a veszélyt; nem mondhatok ilyet, mert elveszíteném Esztert! Mindezeket ravaszul felismerve, nem egészen őzintén, ám annál több számítással így válaszoltam. — Mindig te hívsz, s ez sokkal nagyobb örömet szerez nekem, mintha magam is hívhatnálak. Hívásodra napokig és hetekig várhatok, s amikor cseng a telefon, mindig abban reménykedem, hogy te vagy a vonal végén. Bízhatom benne, hogy éppen akkor hívsz, amikor legnagyobb szükségem van rád! így mindig teljes az örömöm. Várhatom hívásodat s érkezésedet, mint egykor a halott Lázár hozzátartozói a Messiást, hogy feltámassza, és ha megérkezel, olyan örömet szerzel vele, mintha egy angyal tisztelt volna meg a látogatásával. Nagyon jól van ez így, Eszter! — De hátha majd egyszer már nem hívlak..., ha nem hívnálak többé...?! — Nem teheted meg velem — mondtam gyorsan és nagyon őszintén —, súlyos bűn lenne, oktalan árulás... — Hát persze — mondta elgondolkozva —, nem is lehetne más, mint aljas árulás és súlyos bűn! — Néhány pillanatig hallgatott, mintha töprengene, folytassa-e tovább. — Ne feledd el — mondta aztán, s nem nézett rám —, korunkban minden lehetséges! A mi időnk a lehetséges lehetetlenségek kora. Annyira belemerültem gondjaimba, hogy nem éreztem hangja mögött a nagy csendet, a csalódás némaságát, mert a hang gazdája mást szeretett volna hallani, nagyobb őszinteséget és több azonosulást. Igen, Eszter beszélt, mégis csend vette körül! S én a beszédre figyeltem, és a csendet nem hallottam. Megittuk a pezsgőt, beszélgettünk. Én terveket szőttem, ő pedig búcsúzott tőlem. De ezt csak azután értettem meg, ó, sokkal később, amikor már igazán késő volt. XVII. Sejtés munkált bennem, biztosra vettem, hogy aznap megjelennek. Furcsa sejtés, megmagyarázhatatlan érzés! Számos ilyen érzésünk máskor is lehet, de nem figyelünk rá. Ha teljesülnek, a beteljesülés ténye feledteti velünk az érzést, s ha nem teljesülnek, akkor a csalódás nyomja el a sejtés emlékét. Megérzésemet semmi nem támasztja alá, csak ennyi! Itt ülök négy napja, és semmi sem történik, halálosan unom a galambokat, s a Vörös Tehén bárgyú névsora sem érdekel! Valaminek történnie kell, bárminek, aminek értelme van, amiért érdemes itt lennem, és — a dolgok logikáját követve — amiért érdemes élnem! Ösztöneim már alkalmazkodtak a vadászathoz. A sólyomkiáltást közelről hallom, sejtem, hogy elérkezett a pillanat, itt az én időm. A tojó az antennára ül, s örömöm még el sem múlt, máris megpillantom a hímet. Olyan ez, mint az eleve elrendelte- tés! Milyen kifürkészhetetlen parancsra történnek a dolgok? De van ilyen sorsszerű erő, és az élet minden apró jelenségére érvényes! A hím úgy zuhan alá a magasból, mint a szabadon hulló kő. Ha nem olvastam volna Brehm könyvében, hogy milyen kiváló légi akrobaták és mesteri repülők a sólymok, talán félnék, hogy nem áll meg estében, és szétzúzza magát a háztetőn. Az utolsó pillanatban tárja szét szárnyát.
