Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula hantam a padlástérből, s az őrült csattogásra, kopogó verdesésre és kcreplésre rácsaptam a rozsdás vasajtót. Aztán elképzeltem a poklot, melyet magam mögött hagytam; a galambok egymásnak repülnek és a földre esnek, a palatető réseibe szorulnak, és nekivágódnak a gerendáknak. A tollas fiókák sipítozva futkosnak az enyészet hulladékában, a csupasz porontyok pedig izgalmukban olya erősen kaparják a téglákat, hogy te alighanem azt hiszed idelenn, száz acélbogár támadt a falnak, és rövid időn belül kidönti, a mennyezetet pedig a fejedre rogyasztja. Aggódtam érted — biztosítottam Esztert. — Szegénykém — simogatott meg anyáskodva —, gyerünk a fürdőszobába, a kádban rendbe teszlek! Micsoda veszedelmes vadállatok azok a galambok — kuncogott —, valóságos szörnyetegek... Beültetett a kádba, és lezuhanyozott, tisztára sikálta a hátamat, és megmosta a hajamat is. Úgy bánt velem, mint anya a csecsemőjével, s ebben semmi kivetnivalót nem találtam. Nyugodtan tűrtem, és nem okozott izgalmat, amikor szappanozás közben hozzám ért, a kezében természetes és hasznos erőt éreztem, mely segíteni akar rajtam. Megszabadít a padlás szennyétől, és lemossa rólam a tüdővészes galambok nyomát. S amikor fürdés közben, mintegy mellékesen és hangjában alig érezhető kíváncsisággal, úgy éreztem, inkább szórakozottan, mint női érdektől fűtve, szinte személytelenül megkérdezte: „Mi vagyok én neked, Lázár, a szeretőd?”, akkor én gondolkodás nélkül és anélkül, hogy hangjának hangsúlyozott közömbössége felkeltette volna figyelmemet, teljesen gyanútlanul és őszinte jóhiszeműséggel így válaszoltam: — Leginkább a szeretőmnek érezlek, de nagyon gyakran úgy, mintha az anyám lennél! Most is éppen, s máskor is gyakran. Pontosan és őszintén úgy mondhatnám, hogy emberi társam vagy, valószínűleg a legjobb barátom! — Őszinte vagy, s ez nagyon kedves és becsületes tőled — mondta elgondolkozva, és ujjait a hajamba mélyesztette, játszadozva és önfeledten, ám elég erősen masszírozta a fejbőrömet. Aztán megtörülgetett, bolyhos törülközővel szárazra dörzsölte a testemet, és összekarmolt arcomat bekente illatos krémmel. Gondosan ellátott, mint egy ápolónő a beteget. — Szegény Lázár újjászületett — jelentette ki elégedetten —, folytathatjuk a beszélgetést! Bár nem lesz nyugalmunk. A rémisztő kaparászás egyre erősödik, fellázadtak ellenünk a galambok! — Bízd rám őket! — fogadkoztam. — Nemsokára rendet teremtek odafenn. — Tehát barátok vagyunk — Eszter ismét kapcsolatunkra szerette volna terelni a beszélgetést, de nekem már a galambok és sólymok megbüntetésén járt az eszem, a nagy rendcsinálás körül forogtak gondolataim. — Mondd, Lázár, nem bánt, hogy nem hívhatsz fel, amikor kedved tartja, vagy amikor szükséged lenne rám, s nem kereshetsz meg, mert nem tudod a címemet és a telenfonszámomat? Igazából mit tudsz te rólam? — Semmit és mindent — siettem a válasszal —, s nekem ez elég. Mondhattam volna, hogy' nem bánt az ismeretlenség, mely elrejti előlem, a nőt s az embert ismerem, bár az életéről alig tudok valamit, s nem is hiányzik a tudás. Ezt
