Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula mit erről a mi régi életünkről, többet tud rólunk, mint én magam, s a kettőnk kapcsolata körül valami titok lappang. De soha nem kérdezem, tudom, hiába is kérdezném. Nekem is jobb ez így! Múltfaggató, kellemetlen kérdések helyett inkább pezsgőt bontok. Eszter megkérdezi, mit ünnepelünk? — A város utcáin és terein megjelent a Vörös Tehén — válaszolom s rögtönözve folytatom —, régi jósok, vajákosok és ókori álmoskönyvek szerint pedig a Vörös Tehén bőgése bánatot, szégyent és megaláztatást jelent a világnak. Koccintsunk a Vörös Tehénre! Nemigen értette, miről beszélek, de arcom fáradt komorságából talán megérezte, hogy nem öncélúan tréfálkozom, hogy a Vörös Tehén nem sületlen ötleteim egyike, hanem olyan valóság áll mögötte, amit még nem ismer. Közönyösnek látszó és várakozó érdeklődést tanúsítva azonban megtudhatja, mi rejlik a bizarr kép mögött. Mély talpas poharakba öntöttem a pezsgőt, egyformán mértem, hasonló apróságokban is kettőnk egyenlősége érvényesült. — A Vörös Tehénre tehát... — mondtam. — Igyunk a Vörös Tehénre! — koccintotta poharát az enyémhez. — Éljen a Vörös Tehén! S akkor a falban kaparászni kezdett az ismeretlen lény. Azóta kaparja a falat, mióta a Vörös Tehén megjelent. Vagy már előtte is jelen volt, csak én nem ügyeltem rá? Halk és finom, mégis éles kaparászás a falban vagy a mennyezetben, mintha erős és éhes féreg rágná a maltert, emésztené a téglákat. Gyémántkemény csápjai vagy őrlő szervei lehetnek, a percegés ugyan tompa, de annyi erő és határozottság van benne, mintha a falban titokzatos acélbogár dolgozna, és óvatosan, de megállíthatatlanul őrölné a köveket. — Hallod? — nézett rám Eszter. — De hát a falban nem lehet szú! Megkopogtattam a falat, s a percegés egy pillanatra elhallgatott. Aztán ismét folytatta, s már a kopogásra sem hagyta abba. — Egér sem rághatja a téglákat és a maltert —vélte Eszter. — Azóta hallom, amióta a Vörös Tehén megjelent! — válaszoltam, s Eszter kissé furcsán, értetlenül nézett rám, de még mindig nem kérdezett. A legjobb úton lehettünk volna hozzá, hogy néhány pohár pezsgő után lefeküdjünk, de a faldúló bogár állandóan percegett. Finoman és kitartóan dolgozott, lágyan csikorogva őrölte a falat, mintha apró szemű homokot kergetne a szél, szinte nyugtató volt, s mégis nyugtalanított! Olyan érzéssel töltött el bennünket, hogy minden pillanatban a nyakunkba zuhanhat a mennyezetről egy nagy darab vakolat, vagy kilyukad a fal, és előbújik belőle egy sosem látott féregszerű szörnyeteg, egy eddig ismeretlen falevő rém. — Az idegeim rendben vannak, de ez a percegés nyugtalanító, nem gondolod? — Új tapasztalat, idegesnek látom Esztert. — Az ismeretlen zajok nyugtalanítóbbak, néha szinte félelmetesek. — Képzeletemből csak zavart bölcselkedésre futotta, magam is tehetetlen voltam. — Mintha
