Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - TANDORI DEZSŐ: „MIVANSZ EVANSZ” avagy: Esős vasárnap hajnalom

„MIVANSZ EVANSZ”

átom, elemi iskolai padszomszédom, félig testvérem is lélekben, ők laktak ott, Ferivel mindig öröm találkozni, jó most a „házukban” szavazni; meg Dreschéket hallgattam itt, mikor még ittam, mikor minden itthoni összekapás után elrohangáltam, mikor az ivás miatt hamar össze is kaptunk; velem nem nagyon lehetett ma összekapni, igaz, egyre jegesebben szeretném minden (nem gyengéd, nem pusztán magánemberi, nem „szemedben a részvét”) kapcsolat kapcsán azt kérdezni, „de pajtás/hölgyem, mi ebből nekem a jó, a hasznom?” Változunk? Vagy csupán a vad gondolatok ezek? Azért csak vannak, csak vannak. Igen, elrohangálás nincs, masszívan van London, Dublin, Bécs. Kész. Más nincs. Ivás, Párizs, csatangolás nuku, vége. 1967-ben ez azért lett így, az első „vég”, hosszú időre, mert megnősültem. A zártan kettősnek képzelt kizárólagos kapcsolat okán, reményében. Valami módosulás jött 1977-től, Szpéróék jövetelétől. De most, 1993-ban ez magam miatt történt már, ez a változás. Természetesen ott a feleségem, „társném”, aki áldását adja mindarra, ami van velem, s ő is megtalálja a „számítását”. Ez egy ilyen dolog.

Milyen lenne?

Hát sokan lesznek, akik személy szerint azt érzik, vereséget szenvedtek ezeken az erős végű választásokon. Nem tudom, én nem „nyertem”, Dornbach volt (akkor még Fidesz-pártban, listásán) a választottam, szívemben most, nem fogcsikorgatva, az MSZP. Meglátjuk. Erről is volt már szó. Nem vettem személy szerinti vereségnek, hogy a változó nyomdai viszonyok miatt, meg mert nem lehetett egyet „törölni” belém, vékonyka, alig-, semmilyen-se-könyveim jelentek meg jó három éven át. Ha ezzel nem sérteném meg kiadómat, kiadóimat, ahol/amelyeknél istállózsoké vagyok, vagy beugró zsoké, azt modanám: nem is érdekel, van-e könyvem, nincs-e; nem világmegváltás, ha Dublinban véletlenül, célod felé igyekezve, még fél nap repülőutazástól, előtte tizenhét sebtén elvégzett munkától kótyagosan bebillensz a Dorset Streeten egy Stanley Racing irodába, és Ya Maiak fut, aha, mindig érdekelt téged Ya Maiak, s az arabos nevű lovak neked újabban amúgy is...hát megcsapod...s kiderül, tízennyivel is lehetett volna. Nyert. Na és? Mégy tovább, ellenállhatatlan sültkrumplizód vár (te is jónép vagy! veréb/royalista), utána a Ladbrokes. Vesztesz. Visszanyered. Kis vesztéssel, 5-6 font, kell hazamenned. De ott egész Dublin! Ott a szobád, jó, a Drumcondra nyírt fái, a hosszú alkony, séta még világosban, negyed tízig, készülődés a holnapi nap beosztására, műfordítás, robot, vered majd a kis Royal 2(X) gépedet, fordítod Judith Krantzét, Schomakert stb., az ír Mari Néni szállásadónőd nagyon jóságos, lehet gépelni, igaz, harmadnap már elfelejti, hogy te vagy az, aki sült sonkát nem kér, negyednap is elfelejti, egy tojással kevesebbet ad stb. Szeret, így. Ennyire. Nevettek, ahogy meséled ezt, mikor Krantzét leadod. Meséled SZDSZ-es szavazófőnök barátodat, akivel karöltve-vállvetve vicceltetek az étterembe bebiccenőkkel: „Szerelünk mi téged... hát nem naaaaa-gyon...de...” Kézmozdulatok, hangsúlyok. Ki kell bírni, egyébként, hogy vesztéssel térsz nyugovóra. Holnap úgy kell játszani, hogy a holnapi nap neked legyen nyerő. Úgy kell rúgni, művészkém, mondta Puskás. Csak az eső álljon el. Csak hazudjanak valami elfogadhatót, azt, hogy fenn jártak a csillagok közt, azt is elhiszem, és fizessenek ki hanyag megbízóim, mindenféle kiadócégek, amelyek pont akkor nem tudnak elérni