Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - ÁRGUS - ALABÁN FERENC: Közép-európai változatok
árgus pa-vita „nyitó-záró” tanulmánya is az ő tollából származik (Közép-európai változatok), s a diskurzus „záró-nyitó” gondolatait és tanulságait is ő foglalja össze (Lesz egyszer egy Közép-Európa). Fried István írásain kívül Pomogáts Béla (Kö- zép-Európa körvonalai), Vekerdi László ("Minden új, de a Duna marad"), Juhász Erzsébet (Esti följegyzések, , Közép-Európa mint értékítélet?, „Európa utáni honvágy”, A pokol: a másik nemzet), He- iszler Vilmos (Az illanó illúzió: Közép- Európa), Alis Woldan (A cs. és kir. hadsereg a két világháború közötti és a világháború utáni lengyel irodalomban), Sándor Iván (Elhárítás és készülődés — Levél a szerkesztőhöz) tanulmánya, ill. esszéje került a vékony kötetbe, melyet Annus József előszava (Álmodjunk — a valóság párnáin) vezetett be. Fried István elsősorban az irodalom, a művelődés szemszögéből vizsgálja a problémakör jelenségeit, a többi szerző inkább a társadalmi, történelmi s nem utolsósorban politikai szempontok által ihletve mond véleményt Közép-Európa múltjáról, jelenéről és távlatairól. Mindannyian jelzik, hogy népszerű, egyben már közhelyszerű fogalomról van szó, ami az utóbbi évtizedek során szinte „divatszóvá süllyedt”, melynek pontos meghatározásával igencsak sok a probléma. A térség megnevezése is többféleséget mutat (Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa, Mitteleuropa...), akárcsak a térséghez való tartozás megfogalmazása. Fried úgy véli, hogy „a Monarchiának el kellett múlnia, emlékké kellett szépülnie ahhoz, hogy élő és hatni képes lehessen A délibábszerűség kísért, különösen azon népeket, amelyek az elmúlt évtizedeket szovjet fennhatóság alatt töltötték, függetlenül attól, hogy a Monarchiát néhány évtizeddel a felbomlása után is a benne élő nemzetek a „népek börtönének” érezték. Közép-Európa fogalma elsősorban irodalmi fogantatású, főként a tudomány és a szépirodalom vetette fel ezt a problémakört, földrajzilag pontosan meg sem határozható, és tárgyilagos szemléletű történetének felvázolása sem történt meg. A sok bizonytalanságban felsejlik azonban a jelen és a jövő nosztalgiája, s talán nem véletlenül a vajdasági Juhász Erzsébet töprengéseiben: „Ma viszont a különböző nemzeti eufóriák és türelmetlenségek közepette a másságok méltánylását, lebecsüléstől mentes tudomásulvételét igémé a középeurópaiság mint önismeret és orientáció. ” A régió népeinek nyelvi-etnikai hovatartozástudata — pontosabban a másság tudata — a másik etnikumból való különbözőség konkrét tudatát jelenti, és nem egy általános filozófiai értelme- zőségű ismeret. Az egységesítési tendenciák után jórészt felértékelődik a sokféleség és másféleség, ami önmagában azonban — mint az bebizonyosodik jelenünkben is — nem hozhatja meg az enyhülést. A kisebbségek koncként való odavetése, a régió kevert etnikai összetételének nacionalista szításokra való felhasználása gyakran szolgál az elmélyülő gazdasági és társadalmi válság okozta feszültségek levezetésére. „A »pluralista« Közép-Európa rosszkedvű és gyűlölködő világ” — állapítja meg Vekerdi László, s megjegyzi, hogy a legkülönfélébb történelmi, gazdasági, etnikai, politikai, jogi elvekkel és érvekkel azt is meg lehet ideologizálni, ami a volt Jugoszláviában történik, „ám nem különösebb éles látáskell hozzá, hogy a
