Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - MONITOR - Lapszemle

monitor

(TŐZSÉR ÁRPÁD KÖLTÉSZETE A NYOLCVANAS ÉVEKBEN) Tőzsér művészetét a nagy egység, az univerzális egész széthullásával való szembenézés történeteként, illetve a látvány költői meghaladására tett kísérletként értelmezhetjük. Nem lehet véletlen a romantikára utaló sok jegy (felszín-lényeg megkülönböztetése, a világ végtelenségének hirdetése, formaötvözések, költészet és filozófia összekapcsolása, tárgyak misztikája, intuíció, irónia szerepe, Coleridge, Edgar Alan Poe, Schiller, Lessing megidézése), hiszen a romantika mint a modern művészet bölcsője először fordul szembe a teljes ember sokarcúságának védelmében a ráció univerza- lizmus-igényével. S ugyanez jelentkezik az egyetlen igazság létét, az egyetlen üdvözítő eszme, érték létét megkérdőjelező, az egyértelműségeket általában iróniával kezelő, újabban posztmodernnek nevezett attitűdben. Tőzsér Árpád költészetét ilyen értelemben nyugodtan tekinthetnénk posztmodernnek, de tudjuk, hogy ugyanakkor számos megnyilatkozásában egy (innen nézve) „konzervatív” verseszmény mellett érvel. Például 1978-ban T. S. Eliot és Ezra Pound kapcsán „világidejű verskompozícióról” beszél, s arról, hogy a „részélmény helyett az egész élményéből kell verset csinálni”, „egységesülő világunkat versként, esztétikumként is el kell sajátítanunk”. Mindez némileg ellentétbenvan az általam korábban megállapítottakkal, ám éppen ez a feszítő belső ellentét teszi izgalmassá, drámai lüktetésűvé Tőzsér költészetét. Versei egy önkínzó gondolati küzdelem folyamatának nyelvi (és vizuális) formába öntött alakzatai. A küzdelem tétje: az ön- és létmegismerés, s a felszín mögött sejtett egység révén a tőzséri autonóm világegyetem létrehozása.

Elek Tibor: „Milyen rend az, amelyet a vers ír?” (Alföld, 1994/4)

(MÓROCZ MÁRIA, CZAKÓ JÓZSEF, GYŐRY ATTILA) Mórocz Mária, Czakó József és Győry Attila könyve nem sorolható be egyik divatos magyarországi irodalmi áramlatba sem. Ezeknek a fiatal íróknak annyira más a vércsoportjuk, hogy nemcsak a Tiszatájban vagy a Forrásban, hanem a Nappali Házban, a Jelenkorban vagy a Pompejiben sem lennénk igazán otthon. De ez bizonyítéka annak, hogy a kortárs, több országban íródó magyar irodalom szemléletét és művészi eszközeit tekintve mennyire többszólamú. Külön öröm számomra, hogy ez a három könyv más-más alkotói elképzelésről árulkodik. A szövegek műfajilag is nehezen definiálhatók. Mórocz kisprózája, amelyet az író fotói illusztrálnak, nemegyszer prózaversként olvasandó, Czakó egyik-másik szövegét verssorokba tördeli, és egy narkósnak is becsületére váló szürrealista képekkel riogatja olvasóját. Még leginkább Győry Attila könyve az, amiről elmondhatjuk: regény, ámbár ehhez is lenne néhány szavam.

(MÓROCZ MÁRIA: SURVIVE) A három könyv közül Mórocz Máriáé a legtudatosabban megkomponált kötet, s a fotóknak sem csupán az a szerepük, hogy dí- szítő-elválasztó elemként funkcionáljanak. Ha rosszmájú lennék, gondolhatnám azt, hogy esetenként a szöveg illusztrálja a fotókat. Szöveg és illusztráció ritka esetekben alkot olyan szerves egységet, mint ebben a könyvben. Mórocz a végletekig