Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - DOKUMENTUM - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Franz Kafka — a nagy magányos

Jaroslava Pašiaková

rázták: a pszichoanalitikusok szerint feloldatlan Oidipusz-komplexus az oka, az, hogy az apa a zsarnok Istennel azonosult, aki eltiltotta az Élet Fájának gyümölcsétől, s így neki az eredendő bűn tudatát kell éreznie, valahányszor észreveszi, hogy mégis a tiltott gyümölcsre áhítozik. De nemcsak apjával szemben érez bűntudatot. Mélyebb, összetettebb érzés ez, tágabb összefüggésekkel motiválva.

Nem véletlen, hogy minden Kafka-regénynek két szintje van: az első, látható szinten megjelenő világ tökéletesen reális, aprólékos gonddal leírt és száraz tárgyilagossággal ábrázolt világ; a második, rejtett szintből azonban félelmetes és nyomasztó kísértetvilág tör elő. Az átváltozásban Gregor Samsa kereskedelmi utazó undorító svábbogárrá változik. Kafka erről úgy ír, mint közönséges, hétköznapi eseményről, amelyet mindenki, még maga a szenvedő alany is, egyszerű tényként fogad el: „Amikor Gregor Samsa egy reggel felébredt nyugtalan álmából, óriási bogárrá változva találta magát az ágyában. ” Kafka sohasem feledkezett meg a „közönséges emberről” sem, a mindennapiság világában folytatja küzdelmét, s onnan veszi a témáit is. De ugyanakkor mindenben sejti a rejtélyt.

„Kafka számára valójában semmi sem megszokott, közönséges. Számára meghökkentő, rejtett aspektusai vannak a közönségesnek, a megszokott a szörnyűségest rejti és tárhatja föl, a józan ész racionalitásából előtörhet az abszurd ” — mondja találóan N. Balata (Abszurd irodalom, 159. o.).

Odú című novellájában (1923—24) Kafka így vall: „Bárcsak véghezvittem volna ifjúkorom és a kezdeti férfikor legalább legfontosabb terveit, pontosabban szólva, bárcsak lett volna rá erőm, merthogy az akarat nem hiányzott. ” Ez egy allegorikus elbeszélés: az író egy vakond formájában belefúrja magát egy odúba, remélvén, hogy „űz odú hatalma kiemel engem az eddigi élethalálharcból”. De itt sem hagy fel a kételkedéssel: „Ha az odút csakis életem biztosítása végett építettem volna meg, talán nem csalatkoznék ugyan, de mégsem volna számomra kedvező az arány az iszonytató munka és a tényleges biztonság között, legalábbis amennyire ezt átérezni és hasznosítani tudom. ” (Franz Kafka: Elbeszélések, Bp.1973)

Az Egy küzdelem leírása (1904—5) c. novellájában beismeri: „Meg voltam győződve róla, hogy minden mozdulat és minden gondolat kényszer, s ezért kerülni kell. Ellenben a legtermészetesebb dolog itt a fűben feküdni, karunkat a törzsünk mellett tartva, arcunkat eltakarva. Mert ez így igazán magányos és szép. Ilyenkor nem szükségeltetik annyi bátorság az élethez. ”