Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - DOKUMENTUM - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Franz Kafka — a nagy magányos

Franz Kafka - a nagy magányos

„ Csak az érdemli meg a szeretetet és az életet, akinek minden nap meg kell küzdenie érte. ” (in: Janouch Gustav: Franz Kafka und seine Welt, Wien 1965)

Bár meg van győződve arról, hogy az embernek „kézben kell tartania magát”, nem tudja egésznek tekinteni önmagát. Valahányszor önmagát fedezi fel, kettősséget lát: „ Csupa szorongás vagyok, és talán ez bennem a legjobb. ”

Gyakran mondták, hogy ez az ember, aki gyökeret sehol sem vert, aki nem tudott megállapodni, a nagy magányosok — Pascal, Kierkegaard — drámáját élte át. A gyerek s majd a felnőtt Franz úgy látja, az apa, a tanárok, intézeti fölöttesei, a hatóságok s végső fokon mindenki olyan hatalom birtokában van, amilyennel ő nem rendelkezik. Véleménye szerint környezete, a hatóság, a hierarchia világa tudja igazolni a maga létét, bár végső soron tudja, hogy e világ minden önigazolása végül igazságtalanság.

Mint minden „abszurd hős”, ő maga hiúsítja meg minden önmegvalósítási lehetőségét. Miután szétzilálja minden — előbb Felice Bauerhoz, aztán Milena Jesenská- hoz, az első cseh műfordítójához fűződő — viszonyát, majd felbontja eljegyzését Dymant Dórával is — szenved. Nem mazochizmusból, hanem azért, mert annak, aki kettőssége tudatában van, a szerelem, a házasság csak áltapasztalatnak, félmegoldásnak számít. Ugyanakkor a „lenni” szomja kínozta. Magánya a létképtelenségéből fakad. Fogolynak érzi magát, mivel léte a világban nem reális.

„ Voltaképpen nem voltam szabad, hogy megválasszam hivatásomat, tudtam: nekem közönyös minden, mint bármelyik gimnáziumi tantárgy, ha nem tartozik a fő dologhoz. Arról van szó tehát, hogy olyan hivatást találjak, amely legtöbb teret enged ennek a közönynek. Tehát magától értetődő dolog volt a jog... Ez azt jelentette, hogy a vizsgák e- lőtt megerőltető idegmunkával szellemileg formálisan fűrészporral táplálkoztam, amit ezenfelül már ezer száj rágott meg előttem. De bizonyos értelemben éppen ez esett jóimért mindez tökéletesen megfelelt a helyzetemnek. ” (F. Kafka: Levél Apának, in: Pók Lajos: Kafka világa, Bpest 1981, 57—58. o-)

De nem volt könnyű: „Elviselhetetlen az állásom — jegyzi föl Naplójába 1913. aug. 13-án —, mert ellentétben áll egyetlen hivatásommal: az irodalommal. Csak irodalom vagyok, és nem tudok, s nem is akarok más lenni... ” Az irodalom az egyetlen terület, ahol Kafka lenni merészel. Az irodalmat nem műveli, hanem „azonos vele”. Viszont a világban él,„elviselhetetlen helyzetben”, kettős emberként. Szerinte kettősségéből fakad drámája, a Költő drámája. 1911. február 19-én írta: „Számomra szörnyű kettős élet ez, valószínűleg nincs belőle más kiút, mint az elmebaj. ” Tizenegy év múlva, 1922. jan. 16-án pedig följegyzi: „Lehetetlen elviselni az életet, pontosabban az élet folyamatosságát. Az órák nem egyeznek, a belső óra ördögi vagy démoni, vagy mindenesetre embertelen módon vágtat, a kinti viszont szaggatottan, a maga megszokott módján jár. Mi más történhetnék, mint hogy a két világ szétválik, vagy legalábbis rettenetesen összekuszálódik. ” (In: Nicolae Balota: Abszurd irodalom, Bpest, Gondolat, 1979,157. o.)

Franz Kafka az ember — minden vallomása erről tanúskodik — egész életében úgy érezte, hogy átokként nehezedik rá az eredendő bűn súlya. Apjához intézett levelében világosan szól nyomasztó bűntudatáról. Bűntudatát többféleképpen magya