Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Kulturális memória és irodalomértés

Kulcsár Szabó Ernő

Ami a prózai pontosság kedvéért így fordítandó: „Hosszú az idő, de az igaz(ság) történik (meg). ” E sorok többféle értelmezhetősége többek között abból az új hermeneutikai gondolatból származik, mely szerint — így Hölderlin — az emlékezet nem valamiféle múltra irányuló „felidéző” tevékenységnek az eredménye, hanem folytonosan történő folyamatban alakul ki s szilárdul meg időlegesen. Ezért értelmezheti a vers a költői-emberi létezést a „jel vagyunk” (Ein Zeichen sind wir, deu- tungslos, schmerzlos...") metaforájával. Az értelmezetten, fájdalmat nem érző jelek „létmódja” a jövőre is nyitott, nem rögzülő emlékezet képével teszi korszakalkotó jelentőségűvé a Menmosyne üzenetét.

S valóban, századunk új memóriakutatása úgyszintén arra a következtetésre jutott, hogy az emlékezettel végezhető műveletek távolról sem — a számítógépekből ismerős — „storage-recall-retrieval” eljárásaival rokoníthatók. Hisz azt már Proust óta tudjuk, hogy a dolgok emlékezete nem önkényes emlékfelidézéssel „elevenedik meg”. Mert bár nyilvánvalóan jeleken keresztül, jelek segítségével emlékezünk, az emlékezettevékenység nem valamiféle mindig rendelkezésre álló kelléktárban — az emlékek „tárházában”, az emlékektől visszhangzó „térben” — való kutatáshoz hasonlít. „Neuropszichológiai funkcióként — írja erről Humberto R. Maturana — nem létezik az a fajta emlékezet, amelyik a környezet különféle alkalomból előhívható reprezentációinak volna a tárolója. ” Az emlékezet maga is olyan konstitutív tevékenység, amelyet a múlttal, a hagyománnyal folytatott párbeszédünk olyan kölcsönössége határoz meg, amely egymástól idegen horizontok összekapcsolásával teremti meg és mutatja valamilyennek az „emlékezet világát”. Nem tetszőlegesen persze, mert ebben a dialógusban sem a hagyomány, sem a jelen nem kerekedik felül. A múltbeli dolgok jelenbe történő integrálásának ugyanis nem a jelenbeli értelmező a tényleges alanya, hanem az a kommunikáció, az az interakció maga, amelyikben mindez megvalósul. Olyan alany, amely önjelleg nélküli viszonyként fogja át az egész múlttal folytatott „beszélgetést”. Ott volt már — metafizikai alakban — ez a gondolat a bergsoni tanokat jól ismerő Babitsnál is, aki a történő „tartam” elsődlegességét elismerve fogalmazott így:

más táj, messzebb utak voltak még amik rajtad áthúzódtak s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek a tájak s múlt dob hurkot a jövőnek.

(Csak posta voltál)

A posztmodernség — ténylegesen is a post, a posta, az utólagos(an érkező) jelentésével — hajlik arra, hogy Malraux nyomán amolyan imaginatív múzeumnak, egyszer s mindenkorra rendelkezésre álló jelek, szövegek tartományának fogja föl a kulturális emlékezetet. Harold Bloom, az egyik neves dekonstruktivista például mindebből azt a következtetést vonta le, hogy így nyilvánvalóan elvileg is csak inter-