Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Kulturális memória és irodalomértés

Kulturális memória és irodalomértés

textusok írhatók, s minden olvasás intertextuális befogadásnak tekinthető. Való igaz, bármely szöveget csak más szövegekhez képest tudunk észlelni és értelmezni. Mégis fennáll itt annak a veszélye — nem véletlen, hogy épp a hagyománytudattal problematikus viszonyban álló amerikai irodalom a posztmodernség igazi letéteményese —, hogy a készletként szemlélt emlékezet tényleg megfosztatik a maga európai értelmezésének hölderlini hagyományától. Legalábbis abban az értelemben, hogy ilyen horizontban képződnek újra mai megszólaltathatóságának a feltételei.

Az újabb magyar irodalomban sajátos módon alakulnak e kortárs folyamatok. Elsősorban azért, mert a nyelv- és a hagyomány általi megelőzöttségnek nem csak a posztmodernre emlékeztető tapasztalatai jelentek meg (Esterházy, Tandori, Garac- zi vagy újabban már Petri szövegeiben is), hanem olyan formái is, amelyek kifejezetten a kulturális emlékezet újfajta jelenlétéről adnak számot. Kovács András Ferenc verseiben ráadásul azzal a többlettel, hogy az emlékezet nem az „imaginárius múzeum” tagolatlan, készletszerű világának tapasztalatában részesít, hanem annak folyvást alakuló, történeti-időbeli létmódjára irányítja a tekintetet. Olyan kulturális interpoézis van tehát kialakulóban a marosvásárhelyi költő szövegeiben, amelyik már nem a Weöres-féle próteuszi szereplíra énsokszorozó technikáit ismétli. A költészetnek ez az új mnemotechnikája történeti mozgásban, alakulásban — az egykori jeletések hol palinodikus, hol újrafogalmazó, hol pedig teljességgel viszonylagosító átértelmeződésben —, tehát a szüntelen képződés folyamatában mutatja a hagyományt. így kerülhet sor azután arra, hogy az emlékezet effajta felfogása olyan szövegek újraírásához, újraíróddásához vezet, amelyek látszólag szilárd jelentéssel rögzültek meg a magyar irodalmi hagyományban. Mint például azé A fel-feldobott kő-é is, mely alább az llyés-féle Haza a magasban közbejöttével szólal meg az egykori üzenet palinódiájaként:

Mert sosem öltem, mert sose szültem — vonzom a földem elnehezülten, mint a remény, a szó.

(...)

Kövek dobódnak, bolygókká válnak: magas hazákból vissza se szállnak végül sem, akkor sem.

(Kovács András Ferenc: Kövek a magasban)

Két dologra okvetlenül új módon figyelmeztethetnek tehát a kortárs magyar lírában megfigyelhető hasonló jelzések. Egyfelől arra, hogy mindig félreérti a hagyomány létmódját az, aki annak puszta őrzésére igyekszik berendezkedni. Tradíció — az emlékezet konstitutív létmódja következtében — nem őrizhető változás és állandó alakulás nélkül: az emlékezet csak akkor van velünk, ha nem rajta kívül állva próbáljuk őt mintegy „megőrizni”, „fenntartani”, „ápolni” és kultikus rekvizitum- ként változatlanságában felmutatni.