Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Kulturális memória és irodalomértés

Kulturális memória és irodalomértés

ni a büszke fausti euroszubjektum képzetétől. Új volt az is, hogy a léttel szemben felülkerekedni képtelen embernek alapjaiban változott meg a viszonya a hagyományhoz s így az emlékezethez is. A jelen lévő múlt sokértelműsége és a mellérendelő értékformák (majd Szabó Lőrincnél már a nyelvi mellérendelés lírai beszéde) ugyanis már az Eszméletben is azzal éreztetik az értelmezés új feltételeinek jelenlétét, hogy egyszeűen nem engedik szintézisverssé alakulni ezt a költeményt. Nem, mert a dolgok emlékezete éppúgy alakuló és konstruktív tényező, mint a rájuk utalt emberi identitás megszerezhetősége. Olyan nem-felelőköltészet lesz ennek az új tapasztalatnak a megnyilvánítója, amely a harmincas évekre a világlíra legjobb színvonalához közelíti irodalmunkat. Nem csak József Attilát, de Szabó Lőrincet és a kései Kosztolányit is. A személyiségtörténet itt már kevésbé egységesen megalkotott világa az individualitásnak. Az én értékként elgondolt egységének képzetével sokkal inkább az ellentétek foglalataként felismert szituáltság kerül szembe:

Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el, amin nevetsz; igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz.

Egész életed leplez és leleplez, de odajut, odafut mégis, lassan, így, szivedhez Az igaz Ut.

(Szabó Lőrinc: Tao Te King)

Ne tévesszen meg, persze, bennünket a távol-keleti motívum. Hiszen a viszonylagosságra éppítkező értékképzeteknek ez a hagyománya még ekkor nagyon fiatal az európai művelődés történetében. Lényegében attól fogva bontakozott ki, amikor az európai irodalmak — más, nem individuumcentrikus kultúrákhoz fordulva — érvényes feleletet kezdtek keresni a századfordulós énválság tapasztalatára. Tanulságosabb itt annak a heideggeri gondolatnak a megjelenése, amelyik folytonos alakulásban, az elrejtettség és feltárultság alkotta kettősségben pillantotta meg a lét „hozzáférhetőségét”. Heidegger gondolkodását pedig az a Hölderlin befolyásolta mélyen, aki először nyitott új távlatot az emlékezetben megtestesülő időbeliség létmódjára. A nevezetes Mnemosyne c. vers az első, amelyik az így értett iodőbeliség- gel hozza kapcsolatba az igazság „megtörténését”:

Láng ist Die Zeit, es ereignet sich aber Das Wahre.