Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BROGYÁNYI JUDIT: Tévedések fenntartása mellett (Interjú Vas Istvánnal)
Brogyányi Judit mat leginkább a barátaim emlegették. A mentségemre találták ki. Pedig nem igaz. Mert énnekem az elvontsághoz semmi érzékem nincsen. Ez már a gimnáziumban is kiderült, mert például matematikából borzasztó rossz voltam. Nem értettem, s csak évek múltán jöttem rá az igazságára. Később bizonyos dolgokat pótolni igyekeztem, a matematikát ma nagyon fontosnak tartom. Ugyanez vonatkozik a filozófiára is: sem Kantot, sem Hegelt igazán nem értettem, sőt nem érdekelt. Az én filozófusaim Platón, Lao-ce vagy Montaigne voltak. Kötelességből elolvastam Heideggert, ám távoli maradt. Nem érdekel az elvont gondolat. Éppenhogy nagyon is realista vagyok. Sajnos. Ez az elvont humanizmus azért lett számomra mentségként kitalálva, mert sokan — és ezek nem a barátaim voltak —, abban találtak kivetendőt, ami az írásaimban roppant reális volt. — Az ellenségeit említi... Kik voltak az ellenségei? — Elfelejtettem már. Azazhogy például Kassák azt mondta rólam, hogy: polgárgyerek vagy, és Vörösmarty-epigon. Én ez utóbbit nem éreztem sértésnek. A rend kedvéért egyébként el kell mondanom, hogy végül is Kassákkal a háborút én kezdtem. írtam a Korunkba egy levágó kritikát a Megnőttek és elindultak című regényéről. Élete legrosszabb regénye volt ez. Különben sem a regény volt az igazi műfaja. Ugyanakkor nem számítom ide az Egy ember életét, amely a legnagyobb magyar könyvek egyike. Szóval az én cikkem bosszú volt. Erre válaszolt ő. Jogos volt a válasz. Mit mondtak rólam még az ellenségeim? — Például, hogy urbánus... — Ezt nem a verseimre mondták, de ezt sem éreztem sértésnek. Különben is sosem értettem, hogy ugyan miért népi Szabó Lőrinc, akinél urbánusabb költőt keveset ismerek, s akihez képest én egy vidéki patikus vagyok? Vagy ugyan miért népi költő József Attila? Radnóti pedig urbánus? Nem, nem, a fene tudja, mi ez. Én a városról írtam. Szeretem a várost. De ez a kérdés nem irodalmi, az osztályozás nemtelen szempontok szerint folyik, mérgezett kérdés ez. Pilinszky írta a híres ifjú költőhöz írott levelében mint tanácsot, hogy a tanácsot kérő arról számoljon be, amit maga körül tapasztal. Hát akkor aki a városban él, miért ne lenne urbánus? De hát ez így nem igaz, mert ugyanilyen jogon bukolikusnak is nevezhetném magam. Amióta Szentendrén élek, egyre jobban beleélem magam az ottani világba. Nem, nem a kritikát vádolom. Régen, amikor még tisztviselő voltam, azt írtuk a számlák végére: TFM, azaz a tévedések fenntartása mellett. Ez azt jelentette, hogy amennyiben bármelyik fél szabálytalanságot észlel, hibáját kijavíthatja. Nincs csal- hatatlanság. Ha leírjuk, ha azzal kezdjük, hogy TFM — akkor utána minden kimondható. Kimondható, hogy ez jó, ez rossz. Ez nem alibikeresés, hanem a határozottság feltétele. Schöpflin Aladár azért volt nagy kritikus, mert ugyan szürkén, unalmasan írt, de cikkeiből mindig meg lehetett tudni, hogy véleménye szerint mi jó, és mi rossz. Volt, akiről én is le mertem írni, hogy rossz költő. Ez nagyon kockázatos. — Vissza kellett már vonnia valamilyen értékítéletét? — Igen. Számomra a legfájóbb ügy — Radnóti. Rossz költőnek tartottam, nehezen tudtam elfogadni, hogy jó költő. Egyébként ez kölcsönösen így volt. Amikor elbúcsúztunk, ő bevonult, s egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha is látjuk egymást,
