Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - BROGYÁNYI JUDIT: Tévedések fenntartása mellett (Interjú Vas Istvánnal)

Tévedések fenntartása mellett...

sőt az ellenkezője volt valószínű. Nem tudtam, hogy egy nagy költőtől búcsúzom. Ez nagyon fájdalmas. Még akkor is, ha ő igazán nagy költővé azokkal a verseivel lett, amelyeket a rabságában, munkaszolgálatosként írt, de a korábbiak között is vannak nagyon jó versei. Azt tudtam, hogy a generációm legjobbjai lözött van a helye, de hogy nagy költő, akkor sem tudtam. Igaz, Weöres mondta egyszer, s éppen Radnótival kapcsolatban, hogy az ember nehezen tartja nagy költőnek azt, aki vele szemben ül a kávéházban. Azért ilyen is előfordul. Én például Weörest mindig nagy költőnek tartottam.

József Attila? Nagyon tetszett, nagy költőnek azonban csak néhányan tartották: Ignotus Pál, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Németh Andor. Én már ott tartottam, hogy a nemzedékében a legnagyobb, de nem tovább, sokáig nem tudtam Ady és Babits mellé állítani. Erre nem is gondoltam. Illetve a XIX. század és a Nyugat nagy nemzedéke, az valami egészen különböző világ volt a számunkra. Azt az egyszerű dolgot, hogy a XIX. század összevethető a huszadikkal, csupán a legutóbbi 10-15 évben mertem végiggondolni.

De azért — gyerekes dicsekvéssel — azt is elmondom, hogy olyan költőről, akiről azt állítottam, hogy jó költő, s később meg kellett volna cáfolnom magam, ilyen költőről nem tudok.

— Befejezésképpen néhány rövid kérdést tennék fel. S ha szabad, rövid feleleteket is kérnék. Az első: fél-e valamitől?

— Mindentől. A leggyávább emberek közé tartozom.

— Miért lázad? Mi ellen lázad?

— Ma már semmi ellen. Az ember hetvenévesen már nem tesz ilyet. Sőt én ezt eléggé hamar abbahagytam. Húszévesen lázadtam. Huszonöt évesen ellenálltam. Az más magatartás. Ez az ellenálló magatartás meg is maradt. Ellenállni lehet hetvenéves korban is. Azt hiszem, ellenállónak bátor voltam, de közben mindig nagyon féltem.

— Miben győzött?

— Semmiben. Nem is akartam győzni. De ahhoz képest, hogy egész életemben kishitű voltam, tehetségemben folytonosan kételkedtem, az eredmény talán elfogadható.

— Akkor hát vesztesnek érzi magát?

— Vesztesnek? Hát... Sokat elvettek tőlem. Sokan. Váltakozó korokban változó dolgokat.

— Mit áldozott fel?

— Feláldoztam a költői szabadságomat. Tizenkilenc éves korom óta állásom volt. Talán a függetlenségemet is fel kellett áldoznom. Viszont ez szépítés lenne, hiszen én a szabad író-létet, a „szabadúszást” nem szerettem. Irtóztam ettől az életformától.

— Sirat-e valamit?

— Mindent. Mindent. Borzasztó. Az egész világot.