Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - EGYED PÉTER: A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern magyar próza
Egyed Péter (1738-ban fordítja latinból magyarra Bőd Péter, Bethlen Kata tudós udvari papja), Kornis Gáspár: Erdély és családja viszontagságairól barokk emlékirata (ő az egyetlen katolikus a gyűjteményben), valamint Tótfalusi Kis Miklós Mentsége (1698). A 18. század vonatkozásában: Cserei Mihály Históriája (1712) és Apor Péter Metamorphosis Transsylvaniae (1736) című munkája a leginkább számon tartottak, és általában egyetértés van a tekintetben is, hogy a legjelentősebb memoár a Bethlen Miklósé, Erdély kancellárjáé, a Kemény János fejedelemé, valamint Bethlen Kata Önéletírása (1759). A 17. század mindenképpen előzmény, történetileg, nyelvileg, de a műfaji kánonok megszilárdulásának a szempontjából is az. Valóságos divatról is szó van, mert a csúcsok mellett igen jelentősek az ún. városi emlékiratirodalom alkotásai. Erdélyben elsősorban Kolozsvár és Marosvásárhely szerepe kiemelkedő e tekintetben. Egy 1990-ben megjelent gyűjtemény5 a városi jegyzőkönyvek anonim szerzői mellett 9 írót sorol fel. Közöttük a legszámottevőbb alighanem Linczigh János történeti feljegyzése, aki városbíró lévén saját élete kockáztatásával, ügyességgel, bátorsággal, halálmegvető elszántsággal mentette meg Kincses városát a török ostromtól. Feljegyzéseinek drámai jellege, kifejezetten szépirodalmi értéke van. A drámai sűrítés olyan fokú, hogy nem lehet sem elvenni, sem hozzátenni semmit, Jakab Elek szó szerint közli is Kolozsvár történetében.6 De a korszak egyéb számon tartott Naplón is említhetjük: Haller Gábor, Losonczi Bánffy György, Kálnoki István, Enyedi István írásai mind arról tanúskodnak, hogy valóban, a középkorral szemben, a személyiség immár pszichológiai problémává válik — ha az önéletírások szten- derd irodalmi mércéiül számba jövő alkotások szintjén nem is fogalmazódik meg.7 A magyar művelődéstörténet mai álláspontja szerint a 17. századi magyarországi és erdélyi művelődés párhuzamos vágányokon fut. Erdély történetében fél évszázad adatott arra, hogy a műveltség viszonylagosan békében fejlődhessen, iskolák épülhessenek, nyomdák szerveződhessenek. A szépen ívelő fejlődést derékba törte az 1658-as török támadás... Ennek ellenére összességében elmondható, hogy a 17. századtól olyan kép rajzolható, amely szerint Transsylvania régi tradícióit őrzi, de az újra is fogékony, és amelyben most formálódnak évszázados érvényességűvé az erdélyi kultúra egyéni vonásai. Jóllehet az irodalmi nyelv történetével kapcsolatos kutatások terepe elsősorban a 18. század (a legjelentősebbek közül: Benkő Loránd a felvilágosodás irodalmi nyelvét, Hopp Lajos pedig Mikes Kelemen nyelvét és stílusát vizsgálja) bizonyos közelítéssel a kutatók megállapításait a 17. század második felére is érvényesnek tekinthetjük. Ezek szerint megállapítható, hogy „az irodalom nyelve nem azonos a szépirodalom nyelvével, hanem a közérdekű, tudományos, vallási, közigazgatási irodalmat is magába foglalja”.* Ekkoriban megy végbe a nyelvi változatok kiegyenlítődésének, normává sűrűsödésének a folyamata, amely a hangtan, a helyesírás, a szókincs, az alaktan és a mondattan, valamint a stilisztikai formák területén zajlik. A korszakra jellemző a kialakuló és a terjedő egységes irodalmi nyelvi normának és a nyelvi provincializmusoknak a küzdelme — ebben szem előtt kell tartanunk azt a jelenséget, hogy a magyar nyelv esetében nem egyetlen nyelvjárás vált irodalmivá
