Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - EGYED PÉTER: A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern magyar próza
A XVII. századi emlékirat-irodalom és a modern próza (mint például Franciaországban a párizsi, Olaszországban a toscanai, Spanyolországban a kasztíliai stb.), hanem több nyelvjárás ötvöződött egybe. Az egységesülés folyamatát leíró Bárczi Géza megállapítja, hogy alapjában véve két területi norma maradt meg, a nyugati, valamint az északkeleti, ez utóbbin belül pedig egy külön erdélyi változat kezd kialakulni. Erdélyben ugyanis, a fejedelmi udvarban él már egy nyelvjárás fölött beszélt köznyelv. Végeredményben a táji érvényű normák fokozatosan közelednek egymáshoz, úgyhogy a felvilágosodás küszöbén már csak a nyugati és az északkeleti-keleti-erdélyi normák állnak egymással szemben. A nyelvi egyesülést tehát az északkeleti típus képviseli.9 A továbbiakban Hopp Lajos a nyelvi eszményt elemzi, megállapítván, hogy azt még a 18. században is bizonytalan nyelvi tudat, nyelvi gyakorlat veszi körül. A nyelvi egyezmény, amelyet a nyelvi igényesség hoz létre, a magasabbrendűségre, esztétikai igényre törekvő nyelvhasználatból táplálkozik. Pais Dezső véleménye szerint: „ Társadalmi élet, amely különböző nyelvjárású embereket nagyobb számban és sűrűbb gyakorisággal összehozott, Erdélyben volt. Ennek a társadalmi életnek alapja politikai: az erdélyi fejedelemség. Az erdélyi fejedelmi udvar és a vele kapcsolatot tartó, jelentős részében eléggé emelkedett műveltségű erdélyi úri rend körében egy társalgási nyelvtípus alakult ki. Az erdélyi történet- és emlékírók, így Szalárdi János, Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter kefejezőesz- köze volt ez az erdélyi köznyelv, mégpedig az értelemnek fényes és hajlékony, az értelemnek színes, az érzelemnek finom rezgésű eszköze. ” 10 Ezek a jegyek mutathatók ki Mikes Kelemennél, majd Jósika Miklósnál, Kemény Zsigmondnál — jelezzük, mind erdélyi írók, egyben a magyar regény megteremtői (ámbár Jósika minden kétséget kizáróan skót-, illetve német minták után alkotott). Ha mármost a nyelvi normák tekintetében ilyen jelentős különbségek vannak vagy lehetnek az egyes emlékiratírók között, egységes mondattípusról sem lehet beszélni, hanem csak erőteljes nyelvi-stiláris markerekkel jellemezhető szövegekről. De pontosan a változatoknak ez a sokasága a kincsesbánya a gyakorló író számára, mintegy irodalmi ősnyelv ez, az ahány-annyiféleség terrénuma. Hogy képzőművészeti hasonlattal éljünk — mintha az ember, mondjuk, visszamenne az olasz festészet Perugino és Giotto előtti korszakába. A magyar irodalom kétségkívül legnagyobb kísérlete, amely a kort és bizonyos elemeiben a gondolkodást és a nyelvet is meg akarja idézni, Móricz Zsigmond regénytrilógiája, az Erdély. Nézzük meg mármost, mit mondhatunk magáról a mondatról, tekintettel arra, hogy végül is ez az irodalom s elsősorban a prózairodalom legfőbb eszköze. Minden gyakorló prózaíró tudja, hogy nem a közölt információ, nem a tárgy, hanem elsősorban a nyelvi vehikulum teszi a műfajt, és szívszorongva figyel arra, hogy elindul-e vagy nem az első „mozdony”-mondat. Azért is fontosnak tartom a mondat szerepét, annak narratológiai és textológiai kutatását, mert amint nagy nyelvtudósaink elemzéséből kiderül, a leírásban alig vannak összehasonlításra alkalmas eszközeink: a legjobb esetben plasztikus jelzőket használunk és a dolog ezzel szomorúságosan befejeződik.
