Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - BROGYÁNYI JUDIT: Tévedések fenntartása mellett (Interjú Vas Istvánnal)

Tévedések fenntartása mellett..

tészet. Azt kell mondanom, hogy nagyszerű volt a magyar avantgárd, de nem tartottam magyar költészetnek. Még ma sem tartom annak. Kassák a kivétel. Ő klasszikus. De az egész magyar avantgárd inkább francia költészet volt.

Szóval mindezek a felismeréseim összefonódtak azzal, hogy beleszerettem Kassák mostohalányába, Étibe, akiről már beszéltünk. Ez pedig személyi konfliktushoz vezetett. Kassák nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Lehet, ha ez nem történik meg, az avantgárdtól elválok ugyan, de békésebb úton. így nagy kiközösítések, csúnya nyilvános viaskodások súlyosbították a válást. Sajnos. Mindkét részről csúnya volt. De a lényeget nem érintette. Meguntam az avantgárdot. Elég volt.

Idetartozik, hogy a forradalmakat nagyon nagy dolognak tartom, az emberiség történetében pótolhatatlannak. Én azonban nem vagyok forradalmár alkat. Erre későn jöttem rá. Húszéves koromban még ezzel áltattam magam, de aztán ráébredtem, hogy még a költészetben sem vagyok forradalmi hevületű.

— Következett a saját út keresése...

— Nagyon nehezen találtam rá. Noha az elismerésre, a fogadtatásra nem panasz- kodhatom. Akkor Magyarországon rengeteg verseskötet jelent meg, évente vagy ezer. Ezek saját költségen megjelent füzetek voltak, csúnyácskák, ilyenek-olyanok. Kiadók ritkán vállalkoztak ilyesmire. Mécs Lászlót az akkori viszonyok között óriási példányszámban adták ki, de Babitsot a Nyugat — a Nyugat! — 500 példányban jelentette meg. A Versenyt az esztendőkkel is. S emlékszem, hogy a felszabadulás után, az új forint másnapján, 1946-ban még felvágatlan példányt vásároltam egy antikváriumban egy forintért. Az ötszáz példányból... Az én fogadtatásom igazán kedvezőnek tűnt, pedig szokatlan volt, hogy valaki szociális kérdésekről hexameterekben ír. Ez majdnemhogy botrányos visszafordulásnak számított, de Bálint György elismerte jogosságát. Sárközi György is, aki a legszebbet írta rólam, sőt azt mondhatom, hogy azóta sem kaptam jobb kritikát. A Nyugatban jelent meg rólam a tollából, hogy aki ezeket a verseket írta, költő és ember a talpán. 22 éves voltam. Most hetven vagyok, s ha ez még ma is elmondható rólam, akkor igazán hálás vagyok a sorsnak.

A probléma később kezdődött. Eleinte azt hittem, hogy csak én vagyok, aki visz- szafordult a régiekhez. Erdélyi, Illyés is ezt tette, de ők népiek voltak, az ő esetük más volt. De én a latinokhoz, Vörösmartyhoz fordultam, s úgy véltem, ez a privilégiumom. Azt hittem, egyedül én vagyok ilyen bolond. Aztán kiderült, hogy velem egy időben Weöres is, Jékely is, Erdélyben Dsida, meg Szemlér ugyanezen az úton járnak. Sőt még Zelk is, aki pedig vérbeli avantgardista volt. És a legfurcsább, hogy Radnóti, aki az avantgárd hagyományait a legtovább őrizte — idegenkedésünk egyik oka ez volt —, visszatért ő is, s aztán az úgynevezett neoklasszicizmusban mindannyiunkat felülmúlt.

— Önt olykor elvont humanistának nevezik, nevezték Nem bántotta ez?

— Soha nem tiltakoztam ellene, mint ahogyan általában semmi ellen nem tiltakoztam, kivéve, ha a rólam szóló állítás nem volt nagyon becsületbe vágó. Ilyen is előfordult. Én hittem a kritika szabadságában, hogy mindenki azt ír, amit akar. Valami igazság biztosan akad abban, amit más csoportok fogalmaznak meg. Amit a közelállók, abban kevesebb... Az igazság azonban az, hogy az elvont humanizmuso-