Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek

Gion Nándor

Ezután megint hosszasan és szemrehányóan nézett rám. Dadogva mentegetőztem:

— Engem nem zavart a piros, fehér, zöld... Mások azonban szóvá tették és helytelenítették. Baj származhatott volna belőle.

— A piros, fehér, kék talán megfelel — mondta Till Sándor. — Ezek az állami zászló színei. Egy-egy sikeresebb bemutató után a boldog színészek és színházpártolók majd borospoharakat csapkodnak a kék színű falhoz, ebből is bajunk származhat, de erről ráérünk majd akkor eltöprengeni. Most aludni szeretnék. Nehéz éjszaka vár rám, egy mellszobrot akarok szerezni. Az Elnök mellszobrát.

Kioldalogtam a hatalmas irodából, Till Sándor lehunyta a szemét, fejét a kaktuszok felé billentette, az volt az érzésem, hogy egyre több kaktusz van a háta mögött.

A művészklub falait gyorsan átfestették kék színűre, Dévics Tamara megnyugodott, éjszakánként ismét úgy viselkedett, ahogy a normális fiatal lányok szoktak viselkedni, ha jól érzik magukat, és ha tudják, hogy a szomszéd szobában egy jóságos süket öregasszony alszik, aki nem riad fel az apróbb zajokra. A színházban lázasan és lelkesen folyt a munka. Az épület csinosodott, a Muskátlis veranda egész szépen összeállt, és dr. Gajdos Tamás is határozottan boldognak látszott. Minden este elkísérte a próbára a bekötött térdű Király Ágotát, kézen fogva beültek a nézőtéren az első sorba, Király Ágota figyelte Fülöp Editkét, aki a tánc és ének közben érdekes módon szépülni kezdett, lehet, hogy Király Ágotának ez nem tetszett, dr. Gajdos Tamás azonban ebből semmit sem vett észre, mert szerelmes volt.

Elérkezett a nyilvános főpróba estéje. Addigra teljesen elkészült a színpad és a muskátlis verandát ábrázoló díszlet is, a falakon kívül és belül megszáradt a festék, a fényszórók a helyükön voltak, igazi színház lett az egykori kuplerájból, a színészek is majdnem tökéletesen betanulták a feladott szöveget, és jókedvűeknek látszottak. Sok érdeklődő összegyűlt a főpróbára, megtöltötték a nézőteret. Valamennyien arra számítottunk, hogy most már Király Ágota fogja játszani a szép és gazdag lányt, dr. Gajdos Tamás azonban nagyon szerelmes volt, nagyob vigyázott Ágotára, nem engedte a színpadra, leültette az első sorba, s néhány percre kijött hozzám az előcsarnokba, boldogan mosolygott, egyáltalán nem látszott magányosnak, felhívta a figyelmemet egy szőke hajú lányra, aki a nézőtér közepe táján keresgélte a helyét.

— Az ott Lúcia — mondta dr. Gajdos Tamás. — Bizonyára azért jött ide, hogy féltékennyé tegyen engem. De hiába erőlködik. Ágotába vagyok szerelmes, jól érzem magam, s ezt egy kicsit neked is köszönhetem.

Lúciának igen sok szőke haja volt, nagy kontyban hordta a fején. Csodálkoztam, hogy ilyen sok hajjal nővérkedik a kórházban, bár lehetséges, hogy erre az alkalomra vendéghajat is tűzött a fejére, mindenesetre eléggé mutatósan mozgott a széksorok között. Mögötte egy széles vállú, domború mellkasú férfiú botorkált.

— Az az atlétatermetű fickó lenne a Harsonás Emil? — kérdeztem dr. Gajdos Tamást.

— Igen.

— Erős tüdeje lehet — mondtam elismerően. — Bizonyára nagyon hangosan fúj