Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek
Nemzeti színek és a következő éjszakákat is együtt töltöttük, miközben őszintén reméltem, hogy Uracs Imréék a hasznosabb vonalon tevékenykednek. Alighanem így is volt, a színház női alkalmazottainak mintha kifényesedett volna a szemük, és nem káromkodtak. Till Sándor is eredményesen tevékenykedett a politikusok körében éjszakánként, mert a pincében művészklub kezdett kialakulni. A szobafestők zöldre festették a falakat, tagbaszakadt bútorszállító munkások hatalmas bárpultot, fehér asztalokat és piros bársonyszékeket hoztak valahonnan. Ekkor egy éjszaka Dévics Tamarából előbújt a párttitkár. Csöndesen feküdtem mellette az ágyban, a haját simogattam, amikor idegesen felcsattant: — A klubból nagy bajunk lesz! — Nem lesz semmi baj — csitítgattam. — Az emberek időnként majd berúgnak és randalíroznak, de ez így szokott lenni minden valamirevaló művészklubban, és senki sem fog haragudni emiatt. — Nem erről van szó — mondta Dévics Tamara. — A színösszeállítással van baj. Piros székek, fehér asztalok, zöld falak. Mire emlékeztet ez téged? — Művészklubra. — A magyar zászlóra! — Mi? — Piros, fehér, zöld. Magyarkodással, nacionalizmussal fogják vádolni a színház kollektíváját. — Ilyesmi senkinek sem juthat eszébe. — Nekem eszemeb jutott. — Te párttitkár vagy — mondtam. — Kötelességed ébernek lenni. Az emberek azonban nem azért járnak művészklubokba, hogy éberkedjenek. Éppen ellenkezőleg. — Nálamnál sokkal éberebb elvtársak figyelik a színház munkáját — mondta Dévics Tamara. — Egyből észreveszik a nacionalista színösszeállítást. Az igazgatót azonnal meneszteni fogják. És még örülhetünk, ha csak ennyiben marad a dolog. Nem hittem Dévics Tamarának, de nem szerettem volna, hogy Till Sándort esetleg mégis menesszék a színház éléről, ezért másnap reggel másodszor is bementem az irodájába. Ezúttal véletlenül nem aludt, bár nagyon álmosnak látszott, lehet, hogy éppen aludni készült, mert gorombán rám förmedt: — Mi baj van már megint?! — A klub nacionalista színezetű — mondtam. — Piros, fehér, zöld. Piros székek, fehér asztalok és zöld falak. Till Sándor vagy öt percig úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Aztán mégsem vitatkozott velem. Felsóhajtott és megkérdezte: — Mondtam már neked, hogy utálom a színházi életet? — Igen. Ismét sóhajtott, a telefonhoz nyúlt, és beleszólt a kagylóba: — Erika, szóljon a szobafestőknek, hogy a művészklub falait meszeljék át kék színűre.
