Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek
Gion Nándor fésült, aztán egy fényes ollóval körbenyírta a hajamat. Eközben a színésznők a hátam mögött vetkőztek, fáradtak voltak, de nem káromkodtak, tudták, hogy a tükörből látom őket, de nem zavartatták magukat, gyorsan átöltöztek és siettek haza vagy máshová, ahol majd talán jobban érzik magukat. Hajvágás után Dévics Tamara meleg vízben megmosta a fejemet, megszárította a maradék hajamat, ismét megfésült, és elégedett volt a munkájával. Addigra jóformán mindenki elment a színházból, én pedig felajánlottam Dévics Tamarának, hogy hazakísérem. Nem utasított vissza. Ezután kimentünk a színházból, és elég sokáig gyalogoltunk, mert Dévics Tamara a külvárosban lakott egy új lakónegyedben. Útközben hosszasan meséltem neki egy fodrász ismerősömről, aki víg kedélyű és sokbeszédű fickó volt, szerette a munkáját, és díjakat nyert mindenféle fodrászversenyen, egy versenyen azonban kilyukadt a gyomra, kórházba kellett szállítani, ott kimetszették a gyomra kétharmadát. Azóta csak fél munkaidőt dolgozik, nem jár többé fodrászversenyekre, szűkszavú, megkeseredett emberré vált. Ezután szóba került szegény Alföldy Tibor, a gyomorfekélyes rendező, akit Dévics Tamara valamiért nem szeretett, de azért nem kívánt neki semmi rosszat. Kissé szerencsétlenül alakult a társalgás, szomorúra sikeredett, szinte örültem, amikor Dévics Tamara megállt egy bérház előtt, és közölte, hogy megérkeztünk. — A férje otthon van ilyenkor? — kérdeztem. — Nincs férjem — mondta Dévics Tamara. — Otthonom sincs. Albérletben lakom egy félsüket, jóságos öregasszonynál, aki olcsón kiadta nekem a szebbik szobáját, és örül, ha a színházról mesélek neki. De kiabálva kell mesélnem, és ez igen fárasztó. — Én szívesen kiabálnék mindenfélét a színházról — mondtam. — Jöjjön fel, ha akar — mondta Dévics Tamara. — Az öregasszony biztosan örülne magának. Lehet, hogy még mákos rétessel is megkínálná. Nagyon ízletes réteseket süt. — Sokszor visz fel hozzá vendégeket? — kérdeztem ostobán. — Eddig még egyetlen vendéget sem vittem fel — mondta sértődötten Dévics Tamara. — Már évek óta nem ettem házilag készített rétest, peddig nagyon szeretem — mondta gyorsan, és felkísértem Dévics Tamarát a második emeletre. A nagyothalló öregasszony tényleg kedvesen fogadott, leültetett bennünket a konyhában, kávét főzött nekünk, én meg a színházról meséltem hangosan, elmondtam, hogy most éppen egy remek darab próbája folyik, a színészek sokat énekelnek és táncolnak benne, s mindenki boldog. A hálás öregasszony ezután megkínált mákos rétessel is, majd visszavonult a szobájába. A rétesből sokat ettem, mert valóban ízletes volt, később mi is visszavonultunk a másik, a szebbik szobába, reggelig ott maradtam, Dévics Tamara egyáltalán nem viselkedett úgy, mint egy párttitkár, reggel már tegeztük egymást, elégedett és jókedvű voltam, igaz egy pillanatra eszembe jutott, hogy az éjszaka tulajdonképpen felesleges munkát végeztem, mert hiszen Dévics Tamara egyébként sem káromkodott, de mindketten jól éreztük magunkat,
