Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek
Nemzeti színek Emilről és Lúciáról. Harsonás Emil zenetanár volt, a fúvós hangszerek művészi megszólaltatására okította a tehetséges fiatal gyerekeket a zeneiskolában, ami rendjén is lett volna, de ha az iskolából hazament, rátört a magányosság, aminek főleg az éjszakára nézve lettek súlyos következményei. A kórházzal szemben lakott egy tízemeletes lapos tetejű toronyházban, s amikor már elviselhetetlenül egyedül érezte magát, felment a toronyház tetejére, és addig fújta a vadászkürtöt, amíg bele nem fáradt. A vadászkürt rikoltozása igen messzire elhallatszott, különösen a csöndes éjszakában, a kórházban felébresztette a betegeket, felbosszantotta az orvosokat és az ápolókat, többször kihívták a rendőröket, Harsonás Emilt minden alkalommal megbírságolták, s ő zokszó nélkül fizetett, de továbbra is magányos maradt, és a következő éjszakákon is belefújt a vadászkürtjébe. Lúcia vetett véget ennek az áldatlan állapotnak. Elment Harsonás Emilhez, és komolyan elbeszélgetett vele. Senki sem tudja, miről beszélgettek, de Harsonás Emil ettől fogva felhagyott az éjszakai zajongásokkal, Lúciát azonban maga mellett tartotta. Dr. Gajdos Tamásnak emiatt egy életre elege lett az ápolónőkből. Igyekeztem megvigasztalni, meséltem neki egy félkegyelmű fiúról, aki naphosszat a furulyáján játszott, és arra célozgattam, hogy a fúvós hangszerek kedvelői alighanem valahányan ütődöttek egy kicsit, de ez sem vigasztalta meg, mire felelevenítettem közös gyermekkori emlékeinket, s mivel ennek sem örült, javasoltam neki, hogy jöjjön el néha a színházba, ott mindig történik valami, senki sem magányos, sokan eljárnak oda a munkálatokat és a próbákat nézni, még a megroggyant idős emberek is megfiatalodnak, és felidézik régi kellemes emlékeiket. Dr. Gajdos Tamás eltöprengett ezen, nem szólt semmit, s én nem hittem, hogy megfogadja a tanácsomat, otthagytam hát a fapadon, mert fáradt és álmos voltam, a Duna vize meg egyre feketébb lett, s az erdő a túlsó parton már alig látszott a sötétben. És dr. Gajdos Tamás mégis eljött a színházba. Jókor érkezett, mert éppen baleset történt. Lakner Ferenc szívhez szólóan énekelt szerelmi bánatáról, Király Ágota meg magas sarkú cipőben az asztalon táncolt, majd leugrott az asztalról, és megtörtént az, amitől én már régóta tartottam. Az egyik cipő sarka eltörött, Király Ágota térdre esett, felugrott, majd leült, tapogatta a térdét, és káromkodott. A térde kivörösödött, és szemmel láthatóan dagadni kezdett. Körülálltuk Király Ágotát és hangosan sajnálkoztunk. Egy másik színésznő. Blahó Beáta, aki a darabban Király Ágota irigy vetélytársnőjét játszotta, szintén káromkodott, és a következőket mondta: — Volt egy sportújságíró ismerősöm. Ő is térdre esett egyszer a futballstadion lelátóján, és annyira megdagadt a térde, hogy később comtól le kellett vágni a lábát. Azután nemsokára meghalt. Király Ágota erre visítva elküldte az édesanyjába Blahó Beátát. — Nem lesz bemutató — sóhajtott keservesen Alföldy Tibor, a gyomorbajos rendező. Zsebéből kis műanyag tasakot vett elő, remegő kézzel feltépte, és valamilyen fehér folyadékot szippantott ki belőle. Ekkor láttam meg dr. Gajdos Tamást. Orvosi táskával jött be a színházterembe,
