Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek
Gion Nándor egy késő esti órában, azokban a napokban még magam is elég társtalanul és tanácstalanul bolyongtam a városban, de azért nem anyátlanodtam el, ráérősen sétálgattam a folyóparton, és annak a kék szemű és kitágult pupillájú fiatal lánynak a sorsán elmélkedtem, aki az imént úgy ment el mellettem, mintha a levegőben lépkedne, s én arra gondoltam, hogy bizonyára bevette az aznapi kábítószeradját, ettől érzi magát olyan könnyűnek. Egy kicsit sajnáltam, de nem sokáig, mert megpillantottam dr. Gajdos Tamást,a ki egy magányos fapadon üldögélt, a feketén hömpölygő vizet nézte, vagy talán a túlsó parton feketéllő erdőt, mindenesetre igen szomorú volt, erről ismertem rá, ugyanis dr. Gajdos Tamás mindig szomorú volt. Már gyermekkorában is. Szülőfalunkban nyolc évig együtt jártunk elemi iskolába, ő volt közöttünk a legjobb fejű gyerek, feleltetéskor mindent tudott, amit tudni kellett, az iskolaudvaron és az utcán azonban ő volt a legmulyább, általában bánatosan lógatta a fejét, folyton töprengett valamin, az effajta viselkése viszont gyakorta felbőszített bennünket, ezért minduntalan képen vágtuk, elgáncsoltuk, vagy oldalba rúgtuk, ez még bánatosabbá tette, egyáltalán nem védekezett, amit hamarosan észrevettek az alsóbb osztályokba járó elevenebb diákok is, akik szintén megrugdosták Gajdos Tamást, ezt azért néha megsokalltam, és megvédtem őt a nálunknál kisebb fiúk zaklatásaitól, bár időnként én is bántalmaztam őt, mert engem is idegesített folytonos szomorú töprengése, amivel mintha el akarta volna rontani jókedvünket, meg hát azt is tudtunkra adta, hogy a felnőtt életünkben ő lesz a legsikeresebb ember közöttünk, bizonyára orvosdoktor lesz, ezt ugyan nem mondta, de mi enélkül is tudtuk, és abban az időben még nagyon tiszteltük az orvosokat, mert csak ritkán jelentek meg a falunkban, és olyankor mindenkit meggyógyítottak; ezek után természetesen dühített bennünket, ha rágondoltunk, hogy majd valamikor Gajdos Tamást is tisztelnünk kell. És ő valóban orvos lett, de továbbra is bánatos maradt, emiatt ismertem rá: akkor is magányosan üldögélt egy fapadon, a Duna-parton. Leültem mellé, megveregettem a vállát, ez hirtelen jókedvre derítette, de aztán megint gyorsan elszomorodott. Elpanaszolta, hogy iszonyú magányosságban él. Sikeres ugyan, a rehabilitációs osztályt irányítja a kórházban, a törött csontú és kificamodott végtagú emberek utókezelésében és végleges felgyógyulásában segédkezik, ezen a téren figyelemre méltó eredményeket ért el, betegei igencsak hálásak és tisztelik őt, de ha kilép a kórházból, nagy magányosság szakad rá, s emiatt annyira boldogtalan, hogy időnként visszasírja a régi falusi éveket, pedig akkor is magányos volt, s jóllehet gyakorta megverték, végső soron mégis úgy érezte, tartozik valahová. Most viszont teljesen egyedül van. Nem voltam járatos a kórházi életben, mindaddig csak egy délutánt és fél éjszakát töltöttem kórházban, azaz a bolondokházában, amikor önhibámon kívül eszméletlenre ittam magam, és ki kellett mosni a gyomromat; a gyomormosás után egy szép ápolónő hajolt fölém, és én azóta úgy képzeltem, hogy minden kórház tele van szép ápolónőkkel. Dr. Gajdos Tamás azonban csak legyintett, egész életére kiábrándult az ápolónőkből, mert nemrégen tartós viszonya volt egy Lúcia nevű szőke ápolónővel, de Lúcia faképnél hagyta egy másik magányos férfi miatt, akinek Karikó Emil volt a neve, de dr. Gajdos Tamás Harsonás Emilnek hívta. Ezután hosszasan, szomorúan és kissé zavarosan mesélt nekem Harsonás
