Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek
GION NÄNBOR Nemzeti színek A színházban az lepett meg leginkább, hogy a nők rengeteget káromkodtak. Elsősorban a színésznők, de a titkárnő, a pénztárosnő, a súgónő, a ruhatárosnő is káromkodott, méghozzá a legközönségesebb módon. Egyébként is mindenki ideges volt, ugyanis a társulat akkor kapott új épületet, amely tulajdonképpen egy régi kupleráj volt, legalábbis ezt mesélték az idősebb emberek, akik fiatalkorukban kellemes órákat töltöttek itt, s ezt a régi kuplerájt kellett mutatós színházzá pofozni valahogy, kőművesek és szobafestők simítgatták és szépítgették a falakat kívül és belül, mi asztalosok meg a korhadt padlózatot cseréltük ki, s nagy félkör alakú színpaddá gyalultuk, illesztettük és szögeltük össze a vastag, súlyos deszkákat, ami nekünk nem okozott volna külünösebb gondot, csakhogy a színtársulat közben próbát tartott a félig kész s még fűrészporos színpadon. Mi tagadás, az ugyancsak lármás próbák olykor bosszantottak bennünket, a színészeket és a rendezőt viszont a mi kopácsolásunk zavarta. Ráadásul a színdarab, amelyet olyan lármásan igyekeztek betanulni, eléggé silány volt, ezt mondták a színészek, én ugyan nem értettem hozzá, de nekem sem tetszett. Vagy ötven évvel azelőtt írta egy Boskovics Béla nevű helybéli író Muskátlis veranda címmel, s nagyjából arról szólt, hogy egy jó alakú, gazdag lány és egy jóképű szegény fiú szerelmesek egymásba, de a lány szülei ellenzik kapcsolatukat, s a lányt egy idétlen ügyvédbojtárhoz akarják férjhez adni, a szerelmesek azonban a végén mégis egymáséi lesznek a muskátlival és más virágokkal felékesített verandán. Szegényes történet volt ez, Alföldy Tibor, a gyomorbajos és mindig rosszkedvű rendező megpróbálta táncokkal és dalbetétekkel élvezetesebbé tenni a darabot, Lakner Ferenc, a férfi főszereplő minduntalan bánatos szívéről énekelt, Király Ágota, a női főszereplő pedig minduntalan felugrott egy asztalra, ott táncot lejtett, majd leugrott a készülő színpadra, ott is táncolt, mindezt magas sarkú cipőben, ami egyáltalán nem volt veszélytelen művelet, ráadásul a színdarab sem lett jobb tőle, érezték ezt a szegény színművészek is, ez is idegesítette őket, meg a kopácsolásunk is, így hát káromkodtak, főleg a színésznők, s velük együtt a színház női személyzetének többi tagja is, egyedül Dévics Tamara, a fodrásznő nem káromkodott, talán azért, mert ő volt a párttitkár a színházban, felelősségének tudatában bizonyára elítélte a szabados viselkedést, de véleményével reménytelenül magára maradt. Én sem helyeseltem a nők trágárkodásait, de erről sokáig nem szóltam senkinek, legfeljebb akkor, ha már nagyon zavart a káromkodás, hangosabban csapkodtam a vastag deszkákat, igyekeztem ugyanis szilárd és örökké tartó színpadot csinálni. Doktor Gajdos Tamás azonban sokkal érzékenyebb lelkű ember volt, mit én, őt mélységesen felháborította a színésznők mocskos szája. Dr. Gajdos Tamást én csalogattam be a színházba. A Duna partján akadtam rá
