Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula és szertelenségét élteti tovább. Két kegyhely ellentmondásai! A Zsidó temető bejáratával és magas, nyers sziklafalával a védettség és rendezettség megnyugtató princípiuma jelentkezik. A temetőt az úttól hatalmas kőfal zárja el, s mintegy elválasztja a külvilágtól, terméskőből rakott, betonnal ötvözött várfal, akár egy bástyafal, a nyers erő és bevehetetlenség jelképe. A fal a temető lakóinak érintetlenséget és háborítatlan nyugalmat biztosít. Az útról nézve középkori várfal benyomását kelti a Zsidó temető fala! A temető kiléte is sejtelmes, nem jelzi felirat, és más jel sem tudósít, mi rejtőzik a mozdulatlanságot és véglégességet sugalló falak mögött. Ezen a falon gyakorolnak a műkedvelő hegymászók és falmászók. Sétálva közeledünk hozzájuk, nézzük őket s nem beszélgetünk. Nem zavarjuk a falmászók figyelmét. Miklós felmagasodik mellettem, ahogy a sziklafal fölénk, a fiam nyílt és magabiztos, lelki erejének szilárdságát összevethetném a kövekkel, vele szemben csupa riadtság és kétely vagyok. A kőfalon izmos lábú fiúk és lányok lógnak, mint az élő folyondár, a fagyöngy ül meg ilyen bolyszerűen a ritka lombok között, ahogy a falmászók a köveken. Tornacipős lábuk tapogatózva vizsgálja a fal erezetét, ahol a betonrétegek egymáshoz kötik a köveket, eltéphetetlenül egymáshoz ötvözi őket, s a kövek a malterrétegekben támaszokat kínálnak a lábnak, s a falmászók finom érzékkel keresik meg a kövek durva felületén található dudorokat és kapaszkodókat, vonalzónyi éleket és diónyi görcsöket, melyeken gumitalpukat megvethetik. Kezük pedig, szívósan érzékeny ujjaik szinte a kőbe próbálnak hatolni, rátapadnak, mint a polip szívókkal és tapadótestekkel ellátott karja, végtelennek tűnő ideig és kárhozatosan hiábavalónak vélt figyelemmel tapogatják a továbblépés lehetőségét, a haladás módozatait és a fennmaradás esélyeit. Türelmes pókok, furcsa és természetellenes helyzetekbe merevedett óriási bogarak a nyers, szürke kőfalon. Szívósságuk bámulatos, akaraterejük döbbenetes, kitartásuk végtelen. Egészében csodálatra méltók, de végül is, minek? Mire jó ez, miért tetszik? Kérdezted volna negyven évnek előtte, húszéves korodban, hogy mit miért tesz az ember? A józan, öregedő észnek gyakran fölösleges kérdései vannak a világ láttán. Az almadobálótól azonban sokkal jobban tetszenek a falmászók. Fiatalok, pompás izommunkát végeznek, és akaratacélozó játékot játszanak! — Megértem őket — mondtam a fiamnak —, az almadobáló művészt azonban nem! Mi értelme, mondd! — Miért lenne értelme? — Miklós nyugodtan fürkészve visszakérdezett. Időnként meglep egyszerű logikája, leleplezi a bonyolultnak tűnőben az egyszerűt, hasonló érveivel mint egy tőrrel beledöf képzelődéseim bonyolult léggömbjébe, és kipukkasztja. Valóban, miért legyen mindennek értelme, amit teszünk? Ok és okozat viszonyát miért az észre alapozzuk? Nem a kifacsart és megfáradt racionalizmus csapdája tart még fogva, az eltúlzott célirányosság, melynek pedig már bealkonyult? Gondoltuk a magunkét, ám töprengésünk eredményét nem közöltük egymással. Elismeréssel néztük a falmászókat, Miklós egy izmos testű lányt figyelt elmélyülten, vonalai izgalmas játékot fejtettek ki kapaszkodás közben, és könnyen felgyújtották a képzeletet. Ha esztétikai élményt nyújt neki a lány látványa, bizonyára testiség is
