Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat vegyül bele! Aztán visszatértünk a Bazénhoz, és megállapítottuk, hogy a hosszú hajú művész szinte teljesen szétosztotta „üzenetét”, a kígyó farkánál tartott. Bizonytalannak és fáradtnak látszott, ám megőrizte blazírt nyugalmát. Minden bizonnyal szenvedélymentes, korszerű művészet az övé! Almáit továbbra is sorra elkapják, a kapcsolatteremtés sikeres. A közönség kitart, nem hagyja magára a médiumot, bár talán változik közben, a hosszú hajú művésznövendékek és miniszoknyás csinibabák hűségesen ácsingóznak, komolyan nézik az elfogyó kígyót, nem nevetgélnek, beleélik magukat a happeningbe, türelmesen kivárják almájukat. — Mi lenne — kezdtem habozva ötletem, mely nem hagy nyugton egész idő alatt —, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy fenn a szirttetőn, amott a Vár irányában, a várkastélyra emlékeztető villa egy középkori kényúr rablótanyája, a vidék zsarnokának szálláshelye, s a kastély pincéjében szüzeket kínoznak, és a nagy, fényes termekben esztelen dáridókat csapnak, elmulatják a rablott zsákmányt. S azt állítanám, hogy a várkastély teraszán hajnalonként, aranyos napfényben egy vörös tehén legel?! — Vörös Tehén...? — nézett rám meglepetten, és aznap először mosolygott. — Nem is rossz, egy vörös tehén! Ha csak szimbolikusan nem nőre gondolsz, valami piros ruhás asszonyra, egy nőstény bestiára, aki a kielégületlen éjszakája után az erkélyről lenéz a mélybe, és elhízott keblét szorongatva, sóhajokat pihegve és vágyaktól lihegve a trotty szeretőjére gondol, aki nem jött éjszaka. Mert ez nyilvánvaló realizmus lenne, némi szimbolikus színezettel! De te valóban vörös tehénre gondolsz, gonoszul lángoló és tűzfénnyel világító, élő állatra, ahogy ott legelész, és időnként elbődül a villa teraszán! Katartikus látvány...! A Rudé krávot illetően nem kapcsolt vagy nem olvassa a lapot. Miklós elismerően nézett rám. Tetszett neki az ötletem. Nőttem a szemében, egyáltalán nem ért engem. (A következő rész a szeptemberi számunkban)
