Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula müveges értelmiségi, ingujjban és lobogó fürtökkel. Szívesen megbámulok ilyen hajzatot, romantikusan verdesi gazdája vállát, és középkori deákká teszi. Ha azonban elhanyagolt és zsíros csimbókokban lóg fegyelmezetlenül, visszataszító külsőt eredményez, és az emberi tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzetét kelti, vagy agresszív, vadállati külsőt kölcsönöz. A szemüveges fiatalember azonban nem tehetetlen sem vadállati külsejű! Bár időnként úgy tűnik fel, mintha némileg határozatlanul és céltalanul téblábolna a medencében. A Bazént nagyrészt fiatalság állja körül, sokan a medence szélén ülnek, és a lábukat lógatják, szép, karcsú, hosz- szű lábú, miniszoknyás lányok és boglyas hajú, színes inget viselő, művészi kinézésű fiúk. A halott medence homokos, kavicsos, füves talaján, az enyészet kopár palettáján mintegy tíz méter hosszú, sárgáspiros kígyó hever. Görcsösen mozdulatlan, iz- gatóan rejtélyes, mert anyaga és rendeltetése ismeretlen! Lehet műanyag, rongy vagy gumi, kitömve vagy felfújva, lehetne színes szivacsanyagból vagy plasztikból, kiléte egyelőre titok, lehetséges, később megmozdul, s a fiatalember talán idomító- ja, bűvölője! Alig törődik vele. De nem lép rá, elkerüli. A művészlelkű közönség pedig nyugodtan és hallgatagon, fel-alá hullámozva várakozik. Még nem kezdődött a happening! S a hangulat mégsem nyugtalan, a levegőben semmi izgalom, szenvedélyes művészi élmény csírái szunnyadnak a lelkekben. Higgadt és okos fiatalság művészi eseménye készülődik. Nincsenek kulisszák, sem zenei kíséret, a ravasz megvilágítás is hiányolható lenne. Csak a délutáni nap fénye tűz Bécs irányából, s a Dunán szárnyashajó fehér nyila siklik napnyugatról, érkezését éles hangú szirénával jelzi, mintha az előadás kezdetét jelezné. A kopár medence hanyag művésze megelevenedik. Egyszerre nagyon határozott. Ruganyos léptekkel a kígyóhoz lép, ahol a fejét sejtem. Lehajol hozzá, és leszakít belőle egy ízt, tenyerével megsimogatja, mintha dédelgetné, rejtélyes erővel dúsítaná, talán meg is áldja magában, aztán gyors karlendítéssel, célzás nélkül kidobja a nézők közé. Repül a színes gömb — repül a nehéz kő!, zsong az emlék —, valaki elkapja, a művész kihívására egy hosszú hajú fiatalember válaszol, ő is dédelgeti egy pillanatig a kezében, markában tartja és simogatja, mintha megtörülné, s beleharap. Hallom, hogy herseg a fogai közt! De ez csak a kezdet! De ez csak a kezdet, a medence szelleme tovább működik. A szemüveges lehajol, a kígyóból letép egy újabb ízt, dédelgeti-babusgatja s kidobja, most egy lány kapja el, szép lábú művészcsitri, bal kezébe fogja az ajándékot, s a jobbal pátyolgatja, letörli, megtisztítja, mintegy szimbolikusan megszabadítja a világ szennyétől, és beleharap. Az „üzenet” vidáman, egészségesen herseg fehér fogai közt. Leesett a tantusz!, népiesen mondva, a művész almát dobál a közönségének. Húsz kiló almát fűzött fel erős nájlonszálra, szatúrnak nevezik a sporthorgászok, talán órákig böködte és szurkálta nagy, zsákvarró tűvel az almákat, ádázul keresztüldöfte és ráhúzta őket a fonálra, s tízméteres kígyót hozott létre belőlük, mellyel a Bazénban avantgárd művészetet mutat be, happeninget szervez vagy rendez, csinál vagy teremt, netán alkot, attól függ, mi az?! Komótosan folytatja a dobálást, s a közönség flegmán kapkod. — Miért teszi — kérdem a fiam —, nincs jobb dolga talán? — Kapcsolatot teremt —válaszolta Miklós —, élő kapcsolatot hoz létre két lélek
