Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat

Duba Gyula tette. A vadász megpillantotta zsákmányát, melyet szívesen leterítene! Pupillája ki­tágult, és a szembogarában sóvár fény parázslóit, indulat és megvetés apró villáma, ilyenkor így érezhet a vadász: megkaplak egyszer! Csak egy pillanatig tartott, mégis látom Bódis René szemét, emlékezetemben felidézem az apró villanást és a mohó, kapzsi vágyat magam elé tudom parancsolni, mint annak a néhány, nem is nagyszá­mú élménynek a képét, melyet örökké magamban hordozok. Jövőlátó vagy lélekbúvár volt Bódis René? Beszélgetés közben éreztem, hogy szűklátókörű és félművelt, már-már primitív egyéniség, a rendszer fiatal kegyeltje és futtatottja, részben apró oszlopa is, népi ká­der, mint magam is vagyok. Semmi rendkívüli vonása nincs, átsiklana rajta tekinte­tem az utcán, mint a tucatszemélyeken és olyan tárgyakon, amelyeket nem vesz észre figyelmünk, talán csak a tudatalattink „szeme” látja őket. Életünk filmje így pereg, jól látható kulisszák között, számos részletében mégis észrevétlenül. A sze­mében felvillanó fény, a vadászösztön apró villáma vésődött belém, a kicsapó sóvár akarat jele, mely arra utalt, hogy Bódis René látszólagos jelentéktelensége mögött mint csendben lapuló erő a titkos célok művészete és a mesterien rejtőző akarat oroszlánkölyke játszik, és kihívóan méregeti máris veszélyes körmeit. A magáénak érzett, szinte a tulajdona voltam! Ennek megfelelően viselkedett, gazda módján, segítőkészen és gondoskodón. Egyszeriben nagyon barátságos lett. Szinte aggódó arccal kérdezte: a kihallgatással töltött idő nem okozott-e anyagi veszteséget. Elmulasztottam a vacsorát, elveszett a vacsorajegyem! Zsebéből elővett húsz koronát, s felém nyújtotta. Vacsorázzon meg! S hogy nem fogadtam el, a zsebembe dugta. Más egyéb...? Nyolckor találkám volt, randevúm egy lánnyal, de már nem érhetem el! Az órájára pillantott, siessünk, autón elviszem, eléri a lányt, ha vár néhány percet! Pontosan nyolckor érkezünk a Stefánia kávéház elé, Edit látta, hogy kiszállok a Tatraplánból. Már tudta, mi tör­tént, Elek elmondta neki, hogy bevitt a rendőrség. Elek is látta, hogy jövök, nem várt meg, elment, tetszett neki Edit! — Furcsa taxikon közlekedsz — fogadott Edit ironikusan —, nem is tudom... egy­szer majd páncélkocsival érkezel a találkánkra! Úgy tett, mintha elégedetlenkedne, mégis inkább bámult, mint egy hőst, jelentős és bonyolult embert, aki iránt érdeklődik a titkosszolgálat, s talán okkal. Éjfélkor, Edit egyedül volt a kollégiumi szobában, a lakótársnői hazautaztak, va­rázsigéket mormolva és népi átkokat duruzsolva elfogyasztottuk az utolsó pohár bort az üvegből, amelyet a Bódis René húszasáért vettünk. Nem volt veszélytelen éjszaka, Editet kitették volna érte a kollégiumból. Nagy szemmel nézett, egész éj­szaka úgy éreztem, szeret. Bűnös bort ittunk, aztán vétkeztünk, s örömünk telt ben­ne. Ám üröm is vegyült bele, mert Bódis René úgyis megtalál! VII. Csupa vadregény s modern művészet a természet lágy ölén. Kedvem lenne nevetni, röhögni és gúnyosan vihogni, de nem teszem. Nagyon

Next

/
Thumbnails
Contents