Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat le, ezért örömük sem telik benne, kihallgatásom kezdetét az unalom jellemezte. Az idegen háttal nekem az írógép mellé ült, rám alig nézett, talán utál, gondoltam, szívesen hazamenne, de itt vagyok én! Kísérőm pedig anélkül, hogy rám nézett volna, az íróasztal mellett foglalt helyet, és intett, hogy üljek le vele szembe. Közben már kopogott az írógép, az idegen nyomozó a dátumot, a címet és más olyan adatot írhatott, melyet nélkülem is tudott. Kihallgatásom részletei azóta messze távolodtak, jótékony feledés leple takarja őket, mely fátyol elviselhetővé teszi az emlékezést. Bódis René egykori kérdéseinek jelentős része alácsorgott egy láthatatlan zúgón, és eltűnt. Kis hal lehettem a nyomozóknak, úgy is bántak velem. Leginkább jóindulatú közönyük maradt meg emlékezetemben. Igen, közönyük emléke maradt, s még valami, ami éppen ellentmond a közönynek. Bódis Renét akkor egyetlen szempontból érdekeltem. A végén meg- éreztem, mit akar, s végeredményben ő sem tagadta! Áttételes virágnyelv mellőzésével nyíltan felszólított az együttműködésre! Előtte a pozsonyi magyar egyetemisták hangulatáról kérdezgetett, az ötvenhatos eseményekről való véleményünkről, kik és miért hordanak gyászszalagot, nem készülnek-e tiltakozó megmozdulásra, buta tüntetésre? Kik közülük a legfelelőtlenebbek? Magányomra és zárt életmódomra hivatkoztam, állandóan a szobámban ülök, nem tudok semmit, semmi lényegeset és fontosat! A színigazat mondom, s nem ártok vele senkinek. Emlékszem, a kihallgatás akkor olyan beszélgetésnek tűnt fel számomra, ami ugyan hivatalos és komoly, de józan hangon és tárgyilagosan folyik, a felek tiszta kártyákkal játszanak, és egyikük sem tételez fel a másikról hátsó szándékot vagy ravaszkodást. Fair play játék folyt köztünk, én úgy éreztem. Legalábbis addig, amíg Bódis René nem kérdezett, s én válaszoltam! Később azonban történt valami, s ez a mozzanat máig megmaradt bennem, máig élőnek és komornak festi a régi emlék színeit, mintegy a későbbiek előzményeként. Már aláírtam a kihallgatásról szóló jegyzőkönyvet. Az idegen kiment a szobából, közel másfél óráig voltunk együtt, s ezalatt egy szót sem szólt hozzám. S amikor egyedül maradtunk Bódis Renével, mialatt az aláírt jegyzőkönyvet nézegette, anélkül hogy felém tekintett volna, mintegy mellékesen s szinte személytelenül megjegyezte. — Időnként felkeresem, hogy beszámoljon az egyetemisták hangulatáról, tudnunk kell a véleményüket, ismerni a közérzetüket. Nyugodt lehet, hogy nem feltűnően, majd megkeresem! A váratlan közlés talán el sem jutott a tudatomig, jelentését sem fogta fel az értelmem, ösztönösen és nyersen tilatkoztam. — Azon leszek, hogy az egyetemisták ne kövessenek el meggondolatlanságokat, ennek érdekében mindent megteszek. A hangulataikról és a gondjaikról azonban nem beszélek! Ezt nem tehetem! Először nézett rám igazán figyelmesen. — Valóban? — fürkészett és nem mosolygott. — Biztos ebben?! — Nem leszek besúgó — mondtam óvatosan, de határozottan —, képtelen lennék rá! Ekkor hirtelen támadt érdeklődést láttam a szemében, mohón felvillant a tekin
