Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula im, jobban mondva, elrablóim feje és vállának vonala félelmetesen megnövekedve rajzolódott elém a kocsi nyugtalan belsejében. Semmi okom, hogy nyugodt legyek! De hát az ártatlanság tudata... igen, ekkor volt az ártatlanság kora! Aztán megálltunk egy magas, háztömbnyi — úgy láttam, négyemeletes — épület előtt. Most is szűk utcában, az épület oldalkapuja előtt álltunk, egy teherautó éppen csak befért volna rajta, de a Tatraplán könnyen behajtott. Alig álltunk meg, a kapu azonnal és gépiesen kinyílt, láthatatlan szemek messziről figyelhették érkezésünket, és ugyancsak láthatatlan kezek azonnal utat nyitottak. Aránylag szűk, az épület nagyságához képest szoros, négyszögletes udvaron álltunk, körben rengeteg ablak nézett ránk, érthetetlen módon azonban mind sötét volt. Mintha hatalmas fegyház udvarán állnánk, s a rabok lefeküdtek! A sofőr eloltotta a fényszórókat, s az udvar sötétbe borult, szinte eltűnt. A vezető a kocsiban maradt, a fiatalember kiszállt és nyugodt hangon felszólított, hogy kövessem. Arcomba vágott az eső, kavargó szél csapkodta körben a vizet, mintha zárt térben fújna, s én úgy éreztem, hogy sötét kockába zártak, az ég is fekete fölöttem. Bódis René, előlegezzük neki a nevét!, elindult az udvar — óriási kocka — egyik sarka felé, és röviden, nem parancso- lón, hanem valahogy semlegesen és személytelenül annyit mondott: — Jöjjön utánam! Alacsony vasajtón léptünk be az épületbe, majd kanyargós lépcsőn haladtunk. Gyenge fények világítottak, negyvenes villanykörték égtek minden második kanyarban. Ügy tűnt fel, állandó s néha ritkuló félhomályban emelkedtünk az ég felé. Az utolsó emeleten, hosszú keskeny folyosón, melynek két oldalán sűrűn nyíltak egyszerű, szűk ajtók, már sokkal erősebb volt a fény, szinte természetes a világosság. Az utolsó ajtót, mintha minden a végletek jegyében történne, kísérőm kulccsal kinyitotta, és betessékelt. — Benn üljön le, és várjon rám! Kietlen szoba, inkább cella, kicsi és szomorú. Sejtelmem sincs, merre néz egyetlen ablaka. A fény forrása hatvanas villanykörte, a szoba falai csupaszok, inkább szürkék, mint fehérek. A sarokban írógépasztal, rajta magas, fekete írógép, régi Remington lehet, előtte kopott sárga szék. A másik falnál, szemben az ajtóval, az ablak előtt sárga íróasztal, olcsó irodai szektorbútor, előtte és mögötte egy-egy szék. Több bútor nincs, sem kép a falon, más emberi tárgy nem enyhíti a szoba kopár egyszerűségét. Sokáig vártam, talán féóráig is. Nem néztem az órámra, a várakozás csendjében nem figyeltem az idő múlását. Gondolatok nélkül, üres lélekkel vártam őket, mintegy mozdulatlan egyidejűségben. Ketten jöttek. Addig sem ültem le, járkáltam az apró helyiségben, s amikor beléptek a szobába, a fal mellé álltam. Mintha tudnám, hogy kell viselkedni az ártatlan gyanúsítottnak ilyen helyzetben! Azok ketten úgy tettek, mintha egyszerű hivatalnokok lennének. Nem fenyegető a magatartásuk, inkább békésen és otthonosan, mint kihívóan mozognak. Megéreztem, hogy nem akarnak bennem félelmet kelteni, más céljuk lehet. Nem fitogtatják a hatalom erejét, bár nem udvariasak, és nem figyelmesek velem szemben. Közönyösök, mint akik szükséges rutinmunkát végeznek. De mintha nem sok eredményt várnának tő
