Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat csúfolódjon egy tisztes nagyanyával, hallja! Hagyjon békén, jó uram, az ízetlen tréfáival! Az állami Újságterjesztő árusai tehát nem ismerik a Rudé krávot, bár olyan érzésem is volt, hogy a kedélybeteg nagymama tud róla, de mély megelégedéssel tölti el, hogy nem szolgálhat a kívánt sajtótermékkel, sőt ráadásul felháborodva és gúnyosan visszautasíthatja gyanútlan vásárlókedvemet. A gonosz nagymama azonban más tanulsággal is szolgált. Vörös Tehenemet a magánárusoknál, azokban az új és csinos, piros-fehér és gömbölyded házikókban kell keresnem, melyekben már a hírlapterjesztés új szelleme, üzleti szenvedéllyel megáldott képviselete ücsörög, és a napi újdonságokra szomjas vásárlóra vetett biztató mosollyal és szolgálatkész tekintettel reményteljes ifjú vállalkozók várják kívánságainkat. — Későn kelt, uram... — pirongatott meg egy barátságos fiatalember komolyan sajnálkozva, hogy nincs Vörös Tehene —, éppen eladtam az utolsót! Kelendő ám, ma sokan keresik, benne a besúgók és titkos ügynökök névsora! A kíváncsi lelkek ma korán keltek, nyitás után azonnal megjelentek. A Manderla oszlopai között hűvös szelek fújtak, a Kis-Kárpátok felől rohamozták a várost, a harcias morva központ, Brünn felől érkeztek. Még csak nyolc óra, s már későn jöttem, bár a nap még nem melegít. A másik új kioszk a Dunaj Áruház mellett áraszt derűt, messziről látom Marlboro feliratával a vidám piros-fehér házikót. A járdára néző falán színes hetilapok közt meglátom a Playboyt. Sovány arcú fiatal nő utasít el, gépiesen s kissé unottan, de nem barátságtalanul, mintha sokadszor ismételné önmagát. — Nincs Vörös Tehén! Elfogyott. Vypredala som. IV. Harmadéves egyetemi hallgató a Szuvorov Kollégiumban, négyen magyarok egy szobában. Szép — fiatal — nehéz — történelmi — idők! Komisz ősz vége, szeles, esős, hideg november, a rádió az ötvenhatos magyarországi harcokról és tragédiáról beszél. Gubbasztunk szobánkban, hallgatjuk a híreket, egyszer forradalomról, máskor ellenforradalomról tudósítanak. Nem bírunk tanulni, letörtek vagyunk. Megrázott a nemzet tragédiája, a saját tapasztalataink, és belénk martak. Mintha egy ismeretlen kórokozó romboló munkája lenne, lélekben belebetegedtünk. Az eseményeknek nem vagyunk közvetlen részesei, lelkűnkbe mégis belenyilall a veszély érzete és a pusztulás réme, látomásos képek kísértenek, mint a megsejtett halál! Szellemi erőink megfáradtak, a magányosságra kárhoztatott nyelv, a dicsőnek tudott, mégis kudarcra ítélt történelem, a mondák és legendák, amelyeket szívmelegí- tően ismertünk, a fájdalmas népdalok és harsány katonanóták, melyeket néha italozó mulatozás közben vadul és dacosan eldaloltunk, minden esetlegessé vált. Egész emberi valónk részt vett a fájdalomban! Sötét és kilátástalan napjai voltak életünknek. Vacsora előtt ködszerű, sűrű eső szemerkélt. Felüzentek a portáról, hogy valaki lenn vár. Semmi közelebbi jel, részletesebb tudósítás, valaki vár! Mégsem keltett
