Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula bennem nyugtalanságot, inkább reményt. Az ismeretlen érdeklődő új vonást hozhat a tespedésbe, valami színt a szürkeségbe, élénkebb hírt vagy érdekes tudósítást. Hátha feloldja nyomott hangulatom! Háziasan, melegítőben és teniszcipőben mentem le a portára, a bejárat előcsarnokába. A portáshoz léptem, beszóltam az üvegablakán: ki keres? Kto ma hladá? Az idős ember nem válaszolt, közönyösen, s kissé furcsán nézett rám, és a csarnok homályos sarka felé mutatott. Ismeretlen fiatalember állt ott, korombeli lehetett. Ő az?, kérdeztem, ő az, aki vár? A kapus ismét intett és a telefonkagyló után nyúlt. A fiatalemberhez mentem, némileg titokzatos pózban várt, elázott kalapját mélyen a szemébe húzta, felöltője gallérját felhajtotta, szőrös-szálkás sötétzöld felöltője volt, melyet hubertusznak neveztek akkor, megjelenésében volt valami színészi póz. Az arcát alig láttam, csak figyelmes, s úgy éreztem, ravasz szemét. — Vazallus vagyok — mondtam neki kérdőn. — Velem kell jönnie — szólt röviden —, öltözzön fel! A rendőrségre megyünk. Emberöltőnyi időtávolból is emlékszem, nem kérdeztem, miért?! Természetesnek vettem, hogy a rendőrség beszélni akar velem. Nem tudhattam azonban, miről és miért. Igazolványt sem kértem tőle. Ennek így kell lenni. Minden bizonnyal! — Igen — mondtam engedelmesen —, azonnal felöltözöm. — Megvárom — válaszolta hűvösen —, de siessen! Kevés az idő. — Igen — habogtam zavartan és tanácstalanul —, tudom, nagyon sietek. Ellenvetés nem jutott az eszembe, felszaladtam a lépcsőn. Készséges lehettem, s nagyon engedelmes. Kapkodva öltöztem, emlékszem, nagyon igyekeztem. Pedig nem féltem, erre is emlékszem, de már kíváncsi sem voltam. Közönyösen s kissé nyugtalanul várakozó lehetetem. Talán olyan tapasztalatok élnek bennem, oly ősi és elemi élmények, elődeim sorsának húsommá vált és véremmé tisztult emlékezete, a génjeikkel továbbított üzenete, mely a feltétlen engedelmeskedést tette viselkedésem jellemzőjévé. Szőrén-szálán azonban nem tűnhetek el! Eleknek, a barátomnak és földimnek szóltam, megkértem, hogy menjen el a Stefánia kávéházhoz, a sarki lámpa alá, ahol találkám van Edittel! Nem mehetek, elvitt a rendőrség! Elek megígérte, s láttam, hogy fél. Ne félj, biztattam, nincs miért félni, nem tettem semmit! Ártatlan vagyok. Talán nem volt egészen tudatos, hogy szóltam Eleknek, ösztöneim védekeztek. A bennem élő létmentési reflex cselekedett. Ha hosszabb időre eltűnnék, a fiúk tudják, hol vagyok! De ebben egyáltalán nem hittem. A tudatom nem bírta elképzelni, amit az ösztöneim lehetségesnek tartottak. Az ismeretlen ugyanazon a helyen várt. Látszólagos mozdulatlanságát, merevségét szimbolikusnak éreztem. Állhatatosságában az erőt sejtettem, melyet képvisel. Mereven állt a helyén, mint egy őrszem. Szó nélkül melléje léptem, s ő elindult, láttam, a portás merően utánunk néz. Kísérőm nem is hívott, nem is utasított, tudta, hogy követem. A sötét szél hideg permetet vert az arcunkba, gonoszul kavargott az eső, nem tudtam, honnan jön, és merre szelei el, korai sötét éjszaka volt. Pontosabban kora est, vacsora előtti idő! A fiatalember jobban feltűrte a gallérját, kalapját a
