Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - E. FEHÉR PÁL: Moszkva — fakanálban
Moszkva — fakanálban hetetlenebb attribútumokat, mint ahogy ezt maga teszi! Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Azonban magyarnak és zsidónak is lenni, ez már több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni — emellett a megboldogult Sacher-Ma- soch fantáziája ártatlan pincsikutya!” Weil szintén ismerte Bábelt. Amikor 1945 után tudomást szerzett az író kálváriájáról, egy barátjának ezt mondta: "Értesültem, hogy hamis vádak alapján lecsukták Bábelt. Örülök. Mert mindaz, amit még írni fogunk, s amit most csak a fióknak tudunk megírni, azt Bábel fogja megmagyarázni..." Abszurd helyzetben éltek. Bábel is, Sinkó is, Weil is. Bábel megvilágított egy helyzetet, amely érvényes volt Sinkó és Weil életére. Bábel életének rejtélyét pedig Sinkó és Weil magyarázták. Nagyjából az igazságnak megfelelően. Az Egy regény regénye — Sinkó Ervin moszkvai naplója alapján készült esszé-regény — 1955-ben jelent meg először Zágrábban, horvát nyelven. 1951-ben pedig Újvidéken magyarul. Főhőse az író maga, aki ugyancsak hasonlít — anélkül, hogy erről valaha is tudomása lehetett volna — Jan Fischerre, a Moszkva-határ és a Fakanál főszereplőjére. Azazhogy magára Jifí Weilre. Sinkó is stilizálta a moszkvai valóságot. Egy messianisztikus hit nevében. Annak tudatában, amit 1938-ban már Párizsban vetett papírra: "Bárhogy is végződik az, ami ott ma történik, ott, legalábbis erkölcsileg, a forradalom csatát vesztett." És tudja az okot is, ahogyan Weil is tudott erről: "a legtisztább szándék is veszedelmes, hogyha vak" Jifí Weil és Sinkó Ervin nagyjából egyszerre ébredtek rá Moszkvában arra, hogy az emberiség nagy álma újra megcsalatott. Kettős boszorkányüldözés áldozatai lettek. Renegátként a sztálini apparátus, kommunista zsidóként a hitleri gépezet vadászott rájuk. A hivatásos hóhérok jól ismerték, hogy kiktől kell igazán félniük. Sinkó is, Weil is elkerülték a legrosszabbat. Elkerülték? Megmenekültek? Létezhet-e keserűbb élet annál, hogy eszményeiktől fosztották meg őket? A szociális igazságot megvalósító, értékcentrikus társadalom reményéről nem tudtak és nem is akartak lemondani. Megvalósításában azonban már nem tudtak és nem akartak bízni. Szükségszerűen lettek magányos igazsághívők. Talán próféták is. A sorsuk mindenesetre olyan lett, mint az igazat mondó prófétáké. Tragikus.
