Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - E. FEHÉR PÁL: Moszkva — fakanálban
Moszkva — fakanálban meský sem tartóztatta meg magát. Ez az év a baloldali értelmiség általános válságának ideje volt Európában, s kivált Csehszlovákiában. (Hasonló tudathasadásos helyzet Magyarországon is kialakult például József Attila körül, a Szép Szó műhelyében vagy a Mónus Illés szerkesztete Szocializmusban. Moszkvában pedig egyre kegyetlenebbül folytatódtak a perek — s Jifí Weil tudta azt is, hogy a nyilvános tárgyalások csupán a jéghegy csúcsát jelentik —, ugyanakkor Hitler Harmadik Birodalma is egyre fenyegetőbb veszély lett. S Jifí Weilnek nem lehettek illúziói, hogy mi vár rá, ha Hitler tervei megvalósulnak. Weil tehát azért is eltekintett a Fakanál közzétételétől, mivel az akkori politikai helyzetben a nagyobbik rossznak Hitlert tartottta, Sztálintól pedig segítséget remélt. A baloldal s hazája, Csehszlovákia és a fizikai megsemmisítéssel megfenyegetett zsidóság számára. A Fakanál pedig kereken negyedszázaddal előzte meg Alekszandr Szolzsenyicin első megjelenését, az Ivan Gyenyiszovics egy napját. S még többel A pokol tornácát, amellyel pedig érdekes szerkezeti hasonlóságot is mutat, noha Szolzsenyicin nem is hallhatott Weilről. Például érdemes összevetni A pokol tornácának azt a megoldását a Fakanál hasonló szerkezetével, hogy a cseh író is két vonalon kezdi a cselekményt. Az egyik vonal a letartóztatottak, a száműzöttek, a társadalomból kitaszítottak sorsa. Azoké, akiket már elszigeteltek a társadalomból, s jogaiktól megfosztottan parancsra várnak, s valami csekély, az életben maradáshoz szükséges reményt csupán a rabmunka nyújt számukra. Tony, a Moszkva-határbó1 megismert osztrák munkás így lesz a kényszermunkán is kiváló dolgozó, merthogy időközben letartóztatták és elítélték, Szolzsenyicinnél pedig a "saraska" rabszolgái menekülnek abba a munkába, amely kizárólag meghosszabbítja rabságuk időtartamát. És Fischer is a munkába veti reményét, hogy mint száműzött újságíró jó teljesítményt nyújt, jóllehet ő már eleve elhatározta, hogy nem marad szovjet földön, hanem hazatér. A két regény másik közös vonulata az úgynevezett szabadok világa. Szolzsenyicinnél Innokentyin Vologyin, a diplomata Epikurosz tanítványának vallja magát és újabb nyugat-európai kiküldetését várja elkényeztetett feleségével együtt, s aztán őt is utoléri a végzet. Weilnél Alekszandr Alekszandrovics, a volt diplomata, magasrangú, külföldiekkel érintkező szovjethivatalnok élvezi az életet, a luxust, s várja az újabb külföldi munkát francia feleségével közösen. Őt is letartóztatják, s ugyanoda kerül, ahová Tony vagy Fischer, csakhogy Tonyt és Fischert még a lágerben is megbecsülik azért, mert dolgozni tudnak, Alekszandr Alekszandrovics pedig alkalmatlan mindenre. Az egykori forradalmár már csak arra képes, amivel életének utóbbi szakaszában foglalkozott, az intrikára. Persze, legyünk igazságosak: Jifí Weil nem volt Szolzsenyicin. A Fakanálban sejtéseit fogalmazta meg, tárgyismerete szükségszerűen hiányos volt, a kényszermunka körülményeit távolról sem szigorú realitásaiban mutatta meg, a valóság kegyetlenül nyers színeit némi illúzióval mérsékelte. Arról nem is szólva, hogy Weil — a kor divatját követve — a riportregény műfaját művelte. Számára az események külső leírása fontosabb volt, mint a szereplők lélekrajza, s a részletek hitelére nagyobb hangsúlyt tett, mint az egész hitelére. Nem vitatható el azonban, hogy akár Arthur Koestler Sötétség délben-)éx is megelőzve — először írta meg azt, amiről ugyan sokan tudtak, a teljes igazságot azonban akkor még csak nagyon kevesen sejthették.
