Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai

Tájszavak és tájak..

használhatók föl, azt szeretném — a szóban forgó művek egyéb értékei mellett — a továbbiakban bemutatni. — A két kötet elolvasására és együttes ismertetésére sarkallt harmadsorban az a nem kevésbé lényeges körülmény is, hogy a Mindenekről számot adok és a Hazahív a harangszó témáját, időbeli vonatkozását tekintve szervesen, szorosan összekapcsolódik: az előbbi a kezdetektől 1918-ig fogja át a község múltját, az utóbbi pedig 1918-tól 1945-ig öleli fel a falu történetét, amint erre az Ipolypásztó népélete 1918—1945 alcím is utal.

A Mindenekről számot adok című kötet mindenekelőtt jelentős tudományos teljesítmény olyan (hely)történeti munka, amely a tárgykörébe tartozó kutatási eredmények alkotó fölhasználásán s egyszersmind elmélyült levéltári búvárkodáson nyugszik. A szerző arra törekedett, hogy megállapításait gazdag szakirodalomra, fontos történeti forrásokra és megbízható statisztikai adatokra alapozza. Az olvasót azonban nemcsak a mű tudományos értéke késztetheti elismerésre, hanem a „hűvös ész” teljesítményéhez kapcsolódó, az olykor száraz adatokhoz fűzött egy-egy találó megjegyzés, a szemléletes, színes stílus is magával ragadja. A hangvétel helyenkénti líraisága érthető, hiszen aligha van olyan tudományos munka — legyen a szerzője ízig-vérig kutatóalkatú egyéniség vagy tudós író —, amelynek megírására — különösen akkor, ha a vizsgálódás a szülőföldhöz, a szűkebb pátriához kapcsolódik — nem a ragaszkodás volna a végső mozgatórugó. Szívhez szólóan idézi föl a szerző az egykori ősök emlékét, akik az Alsó-Ipoly menti tájon, Ipolypásztón és környékén hajdanában megtelepedtek, s akik aztán „Megismerték és névvel illették a vizeket, tavakat, lápokat, hegyeket” (20).

Többször is szót ejt az Ipoly folyóról (a kedves ,,Ipó”-ról), amely fontos szerepet játszott a környékén lakók életében, s a szerzőnek is sok gyermekkori élménye, emléke fűződik hozzá. De nem kerülik el figyelmét Ipolypásztó külterületének földrajzi nevei sem, melyeket betűrendben közöl a kötetben (23—30.), s a belterület legismertebb elnevezéseiről sem feledkezik meg (31—3.). Ezekhez a helynevekhez hosszabb-rövidebb magyarázatot is fűz, s mivel többségük nyelvészeti, néprajzi és helytörténeti szempontból is figyelemre méltó, néhányat hasznos idézni is közülük. Ilyenek például a következők: „Ganád: szántó; helyén azonban a középkorban falu állt, melyet egy 1270-es oklevél Ganan néven említ. Mint Ipoly on túli terület, Magyarország része” (25); „Isten-hegy: szőlő a Prücskös közelében. A helyi néphagyomány szerint itt álldozták a fehér lovat istenüknek a honfoglaló magyarok ” (26); „Porongok: tájszó, folyóban levő zátonyt, porondot jelent. Az Ipoly községen túli déli szakaszát jelölték vele. ” (28); „Sojó: a templom alatti Ipoly-szakasz neve. A domboldalból itt még gyermekkoromban is vékonyka vízér szivárgott elő. Hajdan forrás is lehetett, méghozzá sós ízű. A nyelvtörténeti szempontból becses név ugyanis elhomályosult összetétel; előtagjában a »sós«, utótagjában pedig a 'víz’ jelentésű ómagyar »jó« szó rejlik. Ugyanúgy, mint a Sajó folyó nevében ” (29).

A Sojó víznévhez szeretném hozzátenni, hogy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint az elnevezés jó utótagja ősi örökség az uráli alapnyelvből, a rokon nyelvi megfelelői pedig ’kisebb vagy nagyobb folyó’ jelentésűek. A kötetben találha