Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai
Szabó József tó Duna-lápa földrajzi név lápa eleme a valószínűleg szláv eredetű vápa alakváltozata (vö. lék~ vék, lép ~ vép, amely az ómagyar korban többnyire ’árok, gödör’, illetve ’mélyedés, bemélyedés’ jelentésben fordult elő. Zalabai Zsigmond tehát nemcsak általában s elvileg szorgalmazta a termelőszövetkezeti gazdálkodás táblás rendszerű számozásos és/vagy betűjelzéses megjelölései miatt is egyre inkább a feledés homályába merült földrajzi nevek összegyűjtését, hanem ő maga szép példát is mutatott rá. Teljes mértékben igaza van, amikor azt írja, hogy a „földközelben élő embernek a táj domboldala, lankája, lapálya, legkisebb árka sem valami rideg "tereptárgy", hanem élményekkel, érzelmekkel átitatott valóság. Egy darab humanizált természet, amelyben az ember is benne él: nyelvével, névadó fantáziájával, őseitől örökölt névmagyarázatokkal, kis legendákkal, hiedelmekkel, a „tereptárgyak” eredetmondáival. Be kell gyűjteni nemcsak a termést, hanem a hagyományokat is" (22—3). Természetesen foglalkozik a szerző Ipolypásztó nevének eredetével is, amely több környékbeli helynévhez (pl. Helemba, Mikola, Szokolya) hasonlóan szláv eredetű, s „melyet az első oklevél így hagyott ránk: Paztuh. Ez a szóvégi -h makacsul megőrződött egy évezreden át;... a környékbeliek még ma is Pásztohára utaznak nem Pásztora)” (38). Ehhez a magyarázathoz csupán azt lehet hozzáfűzni, amit egyébként maga a szerző is említ, hogy a Pásztó helynév személynévi eredetű, amelynek előzménye egy ’pásztor’, illetve ’mén, csődör’jelentésű közszóra vezethető vissza, az Ipoly előtag pedig az Ipoly folyó közelségére utal (vö. Kiss Lajos i. m. 291, 502). A Mindenekről számot adok című kötetben — ha nem is nagy számban — találunk azért olyan adatokat, amelyek dialektológiai szempontból érdemelnek figyelmet, így például elszórtan néhány alaki tájszó is fölbukkan (fonnyás, huntyiak ’hontiak’, kappany, üblibe ’öblébe’), és egy-két valódi tájszó is előfordul (pandalá- szik ’a fák gyökerei között, a vízparti mélyedésekben, üregekben kézzel halászik’, röjtök ’föld alatti rejtekút’). Mivel néhány adatközlői megnyilatkozás is található a könyvben (pl. a 91., a 226—227. lapon), mégpedig fonematikus átírásban (zárt e pontos jelölésével), ezekből a rövid, néhány mondatos közlésekből az ipotypásztói népnyelv egy-két nyelvjárási jelensége is megragadható. így akad néhány példa a zárt e meglétére (betörtek; édesanyám, ezeket, gyerek), a zárt /'-zésre (čvíttík, kömyík), az / pótlónyúlásos kiesésére (Pfelejtem, éjjé, réggére), s egy-egy adat az illabiális /-zésre (iket), az /-ezésre és nyúlásra (helekenn), a nyílt ó-zásra (tanótam) is előfordul, sőt még az /y-ezésre is van két példa (kislyány, ollyan). Zalabai Zsigmond ezen műve alapvetően helytörténeti munka, amely a honfoglalástól 1918-ig Ipolypásztó történetének több mint ezer esztendejét foglalja magában, de áttekintést nyújt a község környéki legrégibb településnyomokról és mindazon indogermán törzsekről, majd az avarokról, szlávokról is, akik az Alsó- Ipoly menti tájon hosszabb-rövidebb ideig megvetették lábukat. A magyarságot érintő nagy események, sorsfordulók széles horizontú bemutatásába (a szerző) — a honteremtés kezdetétől pl. a tatárdúláson, a török hódoltságon, a reformkoron, az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményein át az első világháború végéig —
