Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai
Szabó József a jelentés szerinti tájszókra is (ilyenek például a farsang ’farsangkor sütött fánk’, ház ’szoba’, kóbász ’ tetőfedésre használt nádköteg’, tőke ’fatönk, tuskó’, vidíkiek ’a menyasszony hozzátartozói, rokonai a <lakodalomban >). Viszonylag sok adatot találunk a valódi tájszókra is, ilyenek például a következők: csanak ’hajlékony fából készült, kaszanyélre erősített fa’, csont érfa ’<a pincében > a hordók alá tett ászok- fa’, gyüle ’a tarlón összegereblyézett gabonaszálak’, horol ’ < szőlőben > sekélyen kapál, sarabol’, kúcsoskalács ’lakodalmi kalács; kulcsoskalács’, lúdkosár ’fonott vesszőkosár’, masinázás ’gabonacséplés < géppel >’, összesusál ’összeboronál, összeházasít’, siska ’fánk’, toromba ’a háztető szegélyezésére használt nádköteg’ és tüttüs ’disznósajt’. Egy-egy tájszó — értelme, hangalakja és/vagy a hozzátapadt hangulati velejárója miatt — annyira fölkelti az író figyelmét, annyira érdekesnek tűnik számára, hogy bővebben értelmezi, magyarázza jelentését, szókapcsolatait, stilisztikai értékét, mint pl. a bengézés tájszó esetében: „...Szüret után szabaddá váltak a szőlőföldek, s bárki mehetett »bengézni«. A bengézők főleg a le nem vert diót szedték össze, amelyet a szél lerázott; ahogy megritkult a fák lombja, s az ágakon maradt dió láthatóvá vált, szőlőkarókkal igyekeztek ledobálni azt a bengézők. A bengézés általában a gyerekek, suttyó legénykék szórakozása s pénzkereseti lehetőség volt. (Magáról a »bengézés« szóról annyit, hogy nálunk a kisebb szőlőfürtöt »beng«-nek nevezik; így mondják: »egy beng szőlő«,»szőlőbeng«. Ebből származik a »bengézés«). ” (172—73) Aligha tévedek, ha megállapítom: Zalabai Zsigmond két művét is elsősorban a szűkebb haza, a fölnevelő szülőfalu, Ipolypásztó szeretete és a szüntelen visszavágyódás érzése ihlette. Már az első szemelgetéskor kitűnt, hogy a nyelvi-nyelvjárási adatoknak inkább a Hazahív a harangszó van bőviben. Úgy gondoltam azonban, hogy a Mindenekről számot adok című művet végigböngészem, hátha mégiscsak rálelek benne az ipolypásztói népnyelv egy-két nyelvjárási jelenségére, nyelvi kincsére is. E könyv tüzetes áttekintésére — az Ipolypásztó története iránti érdeklődésem mellett — három más tényező is ösztönzött: az egyik azon elvi jellegű megfontolás volt, hogy a nyelvi-nyelvjárási adatok értékeléséhez és megértéséhez egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy vajon az évszázadok során nemzedékről nemzedékre folyamatos volt-e a község lakosságának összetétele, vagy egykor más vidék(ek)ről más nyelvjárású (esetleg idegen nyelvű) népesség is beköltözött a faluba; a másik gyakorlati szempontú meggondolás volt: olyan községre vonatkozóan, amelynek népnyelvéből a különböző nyelvészeti kiadványokban még semmilyen közlemény sem látott napvilágot, föltétlenül hasznos minden nyelvi-nyelvjárási adat feltárása. Ipolypásztó — sajnos — azon községek közé sorolható, amelynek népnyelvéről — amint az Lőrincze Lajos és Benkő Loránd Magyar nyelvjárási bibliográfia című ösz- szeállításából kiviláglik — nem csak önálló feldolgozás, még kisebb terjedelmű közlemény sem jelent meg, és nem szerepel ez a falu A Magyar Nyelvjárások Atlaszának kutatópontjai között sem. Aki Ipolypásztó nyelvjárásáról szeretne valamelyest tájékozódni, annak — tudtommal — más forrása nincs is, mint Zalabai Zsigmond említett könyvei. S hogy ezek nyelvészeti szempontból milyen forrásértékűek, mennyire
