Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai

Tájszavak és tájak..

hogy a Búcs helységnév — a Vas megyei Bucsu község elnevezéséhez hasonlóan (vö. Kiss Lajos i. m. 130.) — a Bulcsú személynévre vezethető vissza.

A Közös munkák című rész (75—99) — az író személyes emlékeivel átszőve — a parasztember egyik legnehezebb és legfontosabb munkájáról, az aratásról és a ga- bonacséplésről ad részletes áttekintést, valamint a búcsi népélet egy-egy részterületének (a jégvágás, tollfosztás, varrás és a kendermunkák) jellegzetességeit villantja föl. Mint nyelvjáráskutató megkülönböztetett érdeklődéssel olvastam azokat a nyelvjárási szövegeket, amelyek az aratás és a gabonacséplés munkafolyamatának tárgyköréből kerültek a kötetbe. Ezek a szövegek külön értéket képviselnek, ugyanis — fonematikus átírásuk révén, amely nagyrészt még a zárt é'jelölésére is kiterjed

— nagy vonalakban kirajzolódik belőlük a búcsi nyelvjárás néhány markáns vonása. Ezek közül a nyelvjárási jelenségek közül egyet-kettőt megemlítek: — l.A zárt e önálló fonéma a nyelvjárásban (pl. emberek, gyenge, menet, reggeli). — 2. Viszonylag nagyfokú zárt i-zés figyelhető meg (pl. dílig, fösvíny, kenyír, kivik, kötíny, marokszedís, rnísz, nehíz, nígy, szípen,, vendígsíg, vígig, víkony, vőfíny). — 3. A zárt szótagú / nagyon gyakran kiesik (pl. ámos, gyümőcs, nyóc, örűtek). — 4. A főnévi igenévképzőben gyakran tapasztalunk palatális ny-ezést (pl. aratnyi, kereszteznyi, köszöntenyi, látnyi, lennyi).

Fontos helyet foglal el a kötetben az emberi élet sorsfordulóinak (a születés, házasságkötés, halál) és a hozzájuk fűződő szokásoknak (a keresztelő, lakodalom, temetés) a bemutatása. Ezek közül — érthető okokból — a lakodalmi szokások leírása kap nagyobb terjedelmet, mégpedig egyrészt ezen jelentős eseményhez kapcsolódó szokások összetettsége miatt, másrészt azért is, mert a búcsi lakodalom (vagy ahogy ott mondják: lagzi rendkívül gazdag köszöntőversekben, különböző rigmusokban, amelyek igen nagy számban találhatók meg a könyvben.

A Sárfal és nádtető című rész a búcsi népi építészetet örökíti meg, bemutatva az egykori sárfalrakó és nádtetőkészítő parasztemberek leleményen s nagy mesterségbeli tudáson alapuló nehéz munkáját, s ehhez kapcsolódóan azt is. Hogy a közösen végzett tevékenység a falun élőknek milyen összetartó erőt jelentett.

A Pince sor és környéke, a Gulyajárás, a Tyúkültetés, a Bakterek strázsák című fejezetek Búcs hajdani népéletéből villantanak föl érdekes, színes képeket. Különösen a szőlőművelés és a borkészítés munkafolyamatát és eszközeit írja le a szerző részletesen, s így itt jó néhány valódi tájszó is felszínre kerül, mint pl. a következő részletben: „Az üres hordókon kívül a présházban tartották még a prést, ha volt, a kádakat; de itt volt a »sutyúdorong«, más néven a »csömöszlőfa« is, a »lévó«,»puttony«, »fertály « és a »fickó« társaságában. Az utóbbi alkalmatosságok a borkezeléskor has- nálatos, keményfából készült merő- s mérőedények voltak Ma is használatosak Közülük a »fickó« volt a legkisebb űrtartalmú. Az a mondás járta, hogy »aki egy fickóval megivott, annak már jókedve volt.«” (175—6)

Gál Sándor könyve tárgyköréből adódóan gazdag a tájnyelvi sajátosságokban, s a különböző típusú tájszókban is. A búcsi nyelvjárás néhány vonását megrajzolva viszonylag nagy számú példát már fölsoroltam az alaki tájszókra. Van azonban példa