Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - 440 ÉVE SZÜLETETT ÉS 400 ÉVE HALT MEG BALASSI BÁLINT - TŐZSÉR ÁRPÁD: Az égi szerelem elátkozott költője

Tőzsér Árpád

tó választ: igen, költőnket választott filozófiája, szépség- és szerelemeszménye megakadályozza abban, hogy saját szerelmi életéről a kor poétikai kánonjának megfelelő, teljes lírai képet adjon, de a miért? továbbra is ott lebeg a levegőben. Miért épp ilyen életfilozófiát és szépségideáit választott magának a költő? Ha Zolnai a menekülés okával, az üldöztetések mibenlétével is foglalkozott volna, közben talán a minket érdeklő kérdést is akaratlanul megválaszolja, de így fejtegetéséből csak arra következtethetünk, hogy Balassi a platonizmusból általában következő anyagmegvetés miatt hallgatja el a szerelem „materiális” oldalát.

Abban a meggyőződésünkben mindenesetre Zolnai Béla kitűnő dolgozatának tanulmányozása is megerősít bennünket, hogy mivel Balassi költészetében nem a költő polgári életében kialakult személyiség képe, hanem egy ettől különböző szuverén költői én képződött meg, kérdésünkre választ nem annyira a költészetének, mint inkább személyiségének vizsgálata adhatna. S ehhez a személyiségvizsgálathoz a „személyiség” költészete csak adalék lehet.

Ilyen személyiségvizsgálatot én itt természetesen még csak meg sem kísérelhetek, s nemcsak azért nem, mert a felkészültségemet ehhez a feladathoz túlságosan szerénynek érzem, hanem azért is, mert az ilyen összefüggéskereséshez költőnkről a gazdag Balassi-irodalom ellenére is nagyon keveset tudunk még. S ha rövid eszme- futtatásom befejezéseként a jövőbeli oknyomozáshoz mégis felvetek egy szempontot, akkor inkább csak azzal a céllal teszem, hogy a jelenlévők figyelmét az ilyen irányú kutatások fontosságára is felhívjam.

Klaniczay Tibor a már többször idézett A szerelem költője című tanulmányában azt írja egy helyen, hogy Dobó Krisztina a költővel kötött házasságától „zilált dolgainak a rendbejöttét várta..., mert Balassiban azt a mindenre elszánt, nehézségektől nem visszariadó férfit látta, aki megszerzi majd örökségét, akinek... a »faltörő kos szerepét« szánta rokonaival való vitás ügyeiben ”12 Teljes bizonyossággal nem tudhatjuk, hogy Dobó Krisztina mit látott a költőben, de hogy a mai Balassi-szakértők és olvasók általában valóban a „Mindenre elszánt, nehézségektől nem visszariadó” reneszánsz embert látják benne, azt Klaniczay fenti véleménye is tanúsítja. Ugyanakkor Balassi a verseiben és életében is nemcsak vállalkozó szellemű reneszánsz ember, nemcsak bátor katona és vitális, „kegyeseket” ostromló szerelmes költő, hanem nyűgös, a visszautasítást nehezen viselő, minden kis kudarcon, sértésen hónapokig, sőt évekig rágódó, bánkódó neurotikus is. (Lásd például esetét Szkárossy Györggyel: az egykori tiszttartójukon évekkel később, már felnőttként vesz elégtételt, azért, mert miatta apja egyszer, feltehetően még gyermekkorában megverte.)13 Hosszú oldalakon keresztül idézhetnénk az olyan verseit, amelyekben egyáltalán nem önérzetes reneszánsz ember és nem bátor katona módjára siránkozik „veszett állapatja” felett, de említsük meg itt csak a Harmadik himnuszát a Szentháromság első személyéhez, amelyből általában csak az Istennel alkudozó „Mert ha elveszek is, uram, mi hasznod? /Avval ugyan nem öregbül hatalmod” részt szokták idézni, pedig ez a vers sokkal inkább „szemei könyves voltának” a részletezése; vagy emlékezzünk a De mit gyötresz engem... kezdetű énekére, amelyben életének „sok veszéllét" megint előszámlálván s „Szeretőjének háladatlanságán sírván " egészen József Attila módjára biztatgatja magát: „Hát miért keseregsz? Ne hadd el magadot!" A „mindenre elszánt,