Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - 440 ÉVE SZÜLETETT ÉS 400 ÉVE HALT MEG BALASSI BÁLINT - TŐZSÉR ÁRPÁD: Az égi szerelem elátkozott költője
Az égi szerelem elátkozott költője nehézségektől nem visszariadó férfi” képének igézetében hajlamosak vagyunk rá, hogy ezt a versbéli siránkozást afféle udvarlö manírnak tartsuk. De mi van akkor, ha nem volt manír, ha költőnk valóban ennyire — megintcsak azt kell mondanom, hogy József Attila módjára — kiszolgáltatva érezte magát a nőknek? Erre engednek következetni erőszakos „udvarlásai” is a hodrusbányai Sommer Jánosnénak (akit — mint tudjuk — a zólyomi úton akart leteperni), a hajniki pap lányának (akit valahol a hajniki kertek alatt kergetett meg), s nem lehet tudni, hogy az általa is emlegetett nők közül mennyit „ostromolt meg” még valóságosan is, s nem csak átvitt értelemben. (A két előbbi esetről jegyzőkönyvek szólnak, ezért tudunk erőszakos voltukról, maga a költő az erőszaktételeiről sosem beszél, sem verseiben, sem leveleiben, illetve ha igen, akkor nem érzi azokat „erőszaktételeknek”.) A „nehézségektől vissza nem riadó” férfi természetesen nem így udvarol. így az a férfi udvarol, aki számára a „nőszerzés” természetes módja valamiképpen lehetetlen (vagy annak tűnik). Persze, tudunk szép és természetes szerelmi sikereiről is, jegyzőkönyv szól arról, hogy újvári kapitányának felesége, Zamaria Ferdinándné azért kéreti magához a költőt, „Mert ő is beteg legyen, hogy nem láthatnája” 14, s hiteles adatok szólnak Szárkándi Annával való szerelmi idilljéről is, egyéb összefüggések kapcsán mégis meg merem kockáztatni a feltevést, hogy Balassi — akárcsak egyéb dolgaiban — szerelmeiben is inkább sikertelen, mint sikeres ember. Csak az ilyenfajta sikertelenségei összefüggéseiben érthetnénk meg teljesen azt a viszonyulást, amellyel verseiben a Nőhöz közeledik, azt a mitikus, elérhetetlen magasságot, amelybe a Nőt emeli. S ilyen vonatkozásban azt kell mondanom, hogy csak „jól jött” neki a platonizmus szerelemfilozófiája, de azt a neoplatonistáktól kicsit eltérő módon, sajátos szerelem-élménnyel töltötte föl. Mégpedig olyan szerelem-élménnyel, amely legalább annyira, ha nem fokozottabban szeretet-élmény is. Pontosabban: szeretet-éhség. Annak az érdekes Balassi- megfogalmazásnak az értelmében, amely szerint „Az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság”}5 Balassi a sikertelen s talán neurotikus ember (erről alább még lesz szó) szinte a fizikai éhség kínjaként éli meg a szerelem kívánságát, s azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, hogy számára ebben a szerelemkívánásban benne van a siker s a nőből-kedvesből-feleségből-anyá- ból áradó biztonság, szeretet kívánása is. (Ne feledjük: a 16. századi magyar nyelvben a „szerelem” még „szeretetet” is jelent, a szinonim kifejezések jelentése csak később „disszimilálódik” a mai „szerelem-szeretet” fogalompárrá.) S ha ezek a sejtéseink a későbbi kutatások során helyeseknek bizonyulnának, akkor egyszeriben érthetővé válna a Balassi-szerelmi-lírának az a bizonyos szemérmessége is, amelynek a problémájával eszmefuttatásunkat indítottuk. Az ilyen tartalmú „szerelemhez” ugyanis nemcsak hogy nem illik, hanem egyszerűen nem tartozik hozzá az érzékiség, az erotika. Balassi Bálintot vallásossága, Istennel vitatkozó protestantizmusa alapján sokan és sokszor hasonlították már Adyhoz, szerelem-szeretet-éhsége és nő-mítosza alapján én József Attilához hasonlítanám. S a párhuzamvonást a két költő között még tovább is lehetne folytatni, néhány közös vonásukat érintőlegesen már fentebb is
