Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - 440 ÉVE SZÜLETETT ÉS 400 ÉVE HALT MEG BALASSI BÁLINT - TŐZSÉR ÁRPÁD: Az égi szerelem elátkozott költője
Az égi szerelem elátkozott költője S a „tökéletes szerelemnek” és „tökéletes nőnek” ezzel a Leone Ebreóétól és Klaniczayétöl elütő fogalmával egy olyan Balassi-kutató elméletéhez kerültünk egészen közel, aki 1928-ban sarkítottabban mondja ki azt, amit Eckhardt Sándor 1913- ban (a Balassi Bálint irodalmi mintái című tanulmány akkor jelent meg először) még csak körültapogat, Klaniczay 1920-ban viszont már nem akar kimondani. Zol- nai Béláról van szó, aki a jelzett évben lendületes, de alapos tanulmányban bizonyítja, hogy „Balassi szerelme: finom lelkek játékos kertecskéje. »Erotikus« költő volt (mármint Balassi, T. Á.), de aplátói erosz értelmében... ” 8 1913 és 1960 között persze nemcsak egy fél évszázad telt el (amely normális körülmények között is éppen elégséges ahhoz, hogy egy elmélet esetleg feledésbe merüljön), hanem — a materializmus és realizmus jegyében — egy egész világképet és világszemléletet is a föld alá kényszerítettek, s így 1960-ban, amikor minden valamirevaló klasszikus irodalmi műből kötelező volt kimutatni a realizmusigényt, nem is igen lett volna ajánlatos Zolnainak azt a nézetét hangoztatni, hogy Balassi szerelmes versei kizárólagosan az égi eszmény kultuszában fogantak. így kerülhetett sor aztán 1964-ben az akadémiai Irodalomtörténetben Balassi szerelmi költészetének arra a problematikus értelmezésére, amely szerint Balassi szerelem-univerzumában az „égre" és „földre”, a „külső 9 és belső világra ” csaknem ugyanolyan súly esik . De vissza Zolnaihoz... Kutatónk persze a platonizmus közvetlen hatását Balassi szerelmi költészetében csak feltételezi (a költő ilyenfajta olvasmányaira nincs bizonyítékunk), de a középkori spiritualizmus jegyeinek meghatározó jelenlétét Balassi szerelmes verseiben meggyőzően demostrálja. Túloz viszont, mikor úgy véli, hogy Balassi „Konkrét körvonalakat nem akar meglátni vagy ábrázolni; nagy színfoltokat fest eget-földet bejáró szempillantásban, de itt is vakít az égi fényesség..., nem rajzol tájakat geográfus-hűség- gel”, sőt még a híres-realista május-verseinek a kikelete is „képzelt, idealizált, légiessé finomuló tavasz”10 Attól függetlenül ugyanis, hogy a költő mit akar meglátni, verseiben rengeteg a realista érvényű (főleg természeti vagy helyzetképszerű) leírás. Ezt ma talán már bizonyítani sem kell, s feltehetően Zolnai is csak azért nem látta meg őket, mert a századvég és századelő Petőfi-kultuszának idején, mikor a Petőfi- imádók Balassiból is afféle korai realista Petőfit akartak csinálni, a reneszánsz költő verseiben a valóban vakító „égi fényesség" bizonyításának ez a túlzás volt a leghatásosabb eszköze. Azonkívül pedig nehéz is felfogni és elfogadni, hogy míg Balassi szerelmes verseinek „égi fényességében ” a szerelem testi-materiális oldalának jegyeit hiába kutatjuk, addig a katonaénekek, sőt istenes versek „nagy színfoltjaiban” a „véres fegyvert tisztító csiszárt", a „homlokon lecsorduló vért” s a „fene ötté sebeket” meghökkentő élességgel láthatjuk. Zolnai érdemét azonban semmiképpen sem csökkentik túlzásai: századunkban s a modern irodalomtudomány nyelvén ő bizonyítja legmeggyőzőbben, hogy Balassi „A rútat kizárja a szép köréből, mint Platon és Aquinói Szent Tamás ”, s hogy számára a szerelmi költészet „Nem érzéki birtokbavétele” a nőnek, hanem „egy szebb világ, ahová az üldöztetések elől menekül"11. Csakhogy számunkra, akik arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért olyan szemérmesek Balassi szerelmes versei, ez a hihető fejtegetés sem jelent megnyugta
