Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - VARGA IMRE: Nagyböjti krónika
Nagyböjti krónika március 20. Ébredés utáni félálomban gondolatszikrák a tudatosságról. Ahol az észérvek felmondják a szolgálatot, érvénytelenné válnak, a nem tudatos visz bennünket tovább. Az utcán rekedt ember esőben ázik, veri a szél. Ha rászánja magát, s belép az első idegen házba, oltalmat talál. Meglehet, hogy ennyi pusztán egyik álmom mondanivalója. De ez is hatalmas feladat számomra: oltalommá, menedékké válnom. Zaklatott éjszakák. Hajnalba nyúlóan forgolódik a test a zöld lepedős küzdőtéren, a lélek képzelődik, emlékezik. A légzés-, majd testtudatosítás terjedő, mélyből gyűrűző öröm, élvezet bennük időznöm, de a testem megéléséből csapnak ki az elszakadó érzelmek, gondolatok. Ezeket figyelni tárgyilagosan, a belső végtelenből, személyen túlian, míg a belső film le nem lassul, meg nem áll. * Rácsok a nyaraló ajtaján, ablakain. Kiautóznak a természetbe, börtöncellájukból nézik a tájat. A tulajdonból, a magas kerítéssel övezett udvarból a végtelen eget és a szabad erődöt. * Gépbe másolom az álomtanulmányt, hogy áttekinthetőbb, megmunkálhatóbb legyen. Eközben válik láthatóvá hevenyészettsége, ismétlései, a leterhelő részletezések meg az általános kitérők. Lesz átírni-, finomítani és szerkeszteni valóm. De az átvitel mégis öröm. Érzem a rögzítendők erejét, értelmét. Kérdés még, mennyire legyen oldott, beszédszerű; legyenek-e benne általánosabb, fogalmakat tisztázó részek? Kicsit elpilledek. Ledőlök, átlélegeztetem csontjaim, elszenderülök. Hatalmas, sötét rengeteg közepe felé suhanok. Úgy látszik, elég hosszan, mert az ej- tőzés jó háromnegyed óra. Elindulok a napnyugta után, kerülővel a réten át a faluban lakó ismerősömékhez. Botorkálok a vaddisznótúrások között, meg-megakadok a száraz kórókban, míg a mezei útra váltok végül. Balra, a patak melletti füves térségen a gyerekek tábortüzet raknak. Megállók, messziről élvezem a lobogását. Az ismerősömék már nyugovóra tértek, tegnap ugyanis hajnalba nyúlóan vitatkoztak, szövetkeztek a Zöld Párt lobogója alatt. Visszafordulok. Végigsétálok a falun. Már egy elsuhanó autó bűze is kiborít nyugalmamból. Szerencsémre gyér itt a forgalom. Hazafelé menet szemügyre veszem a közeli napelemes házat. Nincsenek rajta vaspántok, rácsok, nincs szögesdrót. Nincs ajtaján vasheveder, lakat. Tisztán néz az utcára az ablak. Nyíltan, akár egy gyermek. Talán épp ezért nem törnek be oda. Az ártatlanság megvédi magát. Igaz, a szomszédságban laknak, az autójavítós család, kertjükben láncon hatalmas farkaskutya tombol. S itt mellettem ez a kis faház olyan, mint a kötözött hal: három erős vaspánt keresztbe az ajtón, öklömnyi rézlakatok, a hátsó zsalukat is vasak keresztezik, a fürdőfülke ablakán vasrács. Nehogy betörjenek ide telenként, és elvigyék a nyaraló értékeit.
