Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Szádellei Bella meggyújtja a villanyt, esetleg a hölgy titkait — bájait — nem tudja majd felfedni a kellő pillanatban. Végül mellettem — vagyis az asztalilámpa mellett - döntött. Az (ugyanis) igaz, hogy nekem köszönhetően úgy' ragyogott az asztal, mint egy áldozati oltár, de a pici szoba többi része továbbra is bizalmas félhomályba burkolózott.) (Az antikvárius tehát felkattintotta az asztalilámpát. Ami a mi cirkalmas, bonyolult, rejtett metaforákkal és utalásokkal terhes nyelvünkön azt jelenti: az író folytatja a történetet.) A gyönyörű könyv hamarosan az (áldozati) asztalra került. A hölgyet — némi gondolkodás után - a tengelye körül forg(athat)ó karosszékbe ültette, amely az asztalhoz tartozott. (Azért gondolkozott el — pontosabban: mérlegelt - egy pillanatig, mert a hölgyet a legalkalmasabb helyen szerette volna tudni. A legalkalmasabbnak pedig "nyitott" helyet gondolt, a "nyitott"-ságon viszont azt értette, hogy valami nem végleges, nem megközelíthetetlen, nem kényelmetlen.) Felütötte a könyv fedelét, és kellő magyarázó szöveg kíséretében lapoz(gat)ni kezdte. El-elidő- zött egy-egy pazar ruhaköltemény fölött (hiszen tudta, hogy a női szívek — végső soron: fenekek - meghódításához a ruha is elengedhetetlenül szükséges; hogy előbb öltöztetni kell azt, akit vetkőztetni akarunk, különben hogy is tudnánk (le)vetkőz- tetni). (Ezeket a gépiesen elgondolt gondolatokat, ezeket a tömény rutinnal -- és nagyképűséggel! — teli előítéleteket bizonyára férfi — vagy hímnenű — író írja.) (Legyünk nagyvonalúak! Bocsássuk meg néki mi, nők!) (Hiszen még a viccbeli kandúr is tudja, hogy aki a farka után megy, az elveszti a fejét.) (Ebből következően a nők sohasem vesztik el a fejüket.) (Éppen ezért legyünk nagyvonalúak — megbocsátók — azokkal szemben, akik nem a mi nemünkhöz tartoznak.) A hölgy áhítattal nézte a képeket, megihletve a félhomálytól és a halkan, melegen duruzsoló hangtól. (Annak idején - nem is olyan régen — (gyermekkorában) a padlás félhomályában egy hasonló könyv fölött szokott elábrándozgatni. Igaz, hogy abba másfajta betűkkel írtak. A háború óta heverhetett a padlásunkon ez a könyv. Az Isten tudja, ki vitte oda, ki felejtette ott. Valószínűleg egy ábrándos — vagy éretlen — kiskatona szokta nézegetni ihletett — békességóhajtó — pillanataiban. Elég az hozzá, hogy hölgyünknek az a bizonyos arany szegélyű, színes képeskönyv a titka. Sajnos, csak addig, míg lába nem kélt. Hogy tűnhetett el, azóta sem tudja. A legvalószínűbb, hogy a húga csempészte ki rejtekhelyéről, hiszen átkozottul érett az észrevétlen leselkedéshez. Erre azonban nem szívesen gondol, mert a titkos könyv nézegetése közben mindig úgy felizgult, hogy végül - minden esetben - önkielégítéshez folyamodott. A háta is beleborsódzik, ha arra gondol, hogy eközben megleshette valaki.) A könyv második felében egyéb bájok is láthatók voltak a bájos ruhaköltemények fodrai közt. Frivo- lan ki-kivillant egy-egy rózsaszín popsi, egy-egy kacér mellbimbó. Hölgyünk - lassacskán - teljesen a látvány hatása alá került. Érezte, hogy felforrósodik a combja töve. Hirtelen arra gondolt, hogy nincs is rajta bugyi. (Az imént — alig egy félórája - ugyanis enyhe gyomorgörcsöt, majd (szinte elviselhetetlen) hascsikarást érzett. Bekéredzkedett egy apró cipőüzlet vécéjébe. Ott azonnal el is végezte a dolgát, de az ürülék olyan hatalmas fröccsenéssel zúdult ki belőle, hogy nemcsak a vécé ülőkéjét — amelyre higiéniai okokból nem mert leülni — rondította össze, hanem a saját alfelét is. Kereste a toalettpapírt, de nem talált ilyesmit a helyiségben. A helyzet vi
