Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Az író nem én vagyok szont alkalmatlan volt arra, hogy (esetleg) kimenjen és a cipőbolt tulajdonosnőjétől kérjen papírt vagy törlőronygot. Egyébként is: a kéréseket nem ildomos szaporítani. Lehúzta hát a bugyiját, és - mosdó sem lévén — a vécekagylóban maradt vízzel mosta tisztára magát is, meg a vécé ülőkéjét is. (A vizet - a tulajdonosnő örömére - (természetesen) többször is lehúzta.) A bugyit aztán kimosta és a vállán lógó kézitáskájába tette, gondolván, hogy ilyen melegben ott is hamarosan megszárad.) Sorsát - legalábbis úgy érezte — immár a végzet hatalma irányítja (akár az ógörög sorstragédiákban). Ekkor minthacsak Tieresias - nem tudom, helyesen írtam-e a nevét, de hát nem vagyok már diák, hogy ilyesmit kérjenek rajtam számon ~, a vak jövendőmondó szólalt volna meg, rendkívül vészjósló szavak jutottak el a tudatáig: "Vannak ám szebb könyveink is!" "Igazán?", gördült ki önkéntelenül hölgyünk ajkai közül a fékezhetetlen (felszított) vágy. "Bizony, bizony, vannak", duruzsolta a kellemes modorú antikvárius, és sebtében néhány színes képeskönyvet tett az asztalra. "Látom, kiskegyedet érdekli a letűnt korok művészete. Ó, de ritka pillanat, ha az ember rokon lélekre talál", duruzsolta sóhajtásokkal tarkítva a kellemes férfihang, majd így folytatta: "Itt van például ez a puritán "salto mortale"-ábrázolás a tizenhetedik századból. Milyen megkapó az az egyértelműség, amellyel a művész a lényeg feltárására törekedett." Hölgyünknek a lélegzete si elállt. Légtornászokat ábrázolt a rusztikus vonalakkal papírra vetett színes kép. A keresztrúdon ülő hatalmas női fenék közepén nyíló tulipánként tárult ki a húsos nemi szerv. A tornásznő hátrafelé mosolygott, ahonnan nagy lendülettel, óriási (feléje meredő) hímvesszővel közeledett a (tornász)párja. (Egy kozákképű - (egyen)ruha nélküli — katona.) Még egy szempillantás, és bekövetkezik az iszonyú összeütközés. (Hölgyünk észrevétlenül a combja közé csúsztatta a kezét, és simogatni kezdte magát. Ez persze nem kerülhette el az atikvárius tapasztalt szemét. Mintha várta volna már ezt — vagy az ehhez hasonló pillanatot. Óvatosan - hogy ki ne zökkentse révületéből - felemelte hölgyünket ültéből, és testét mélyen meghajtva az asztalra könyököltette, miközben bal lábával óvatosan továbbtolta a kerekeken gördülő széket.) "Talán itt a lámpa alatt - hogy nekem is jusson valami a gyönyörűségből! - jobban látható, tessék csak nyugodtan előrehajolni", súgta - inkább csak sóhajtotta (vagy lehelte) - szinte hangtalanul az antikvárius. A hölgy lusta, lassú mozdulatokkal — élvezve a helyzet minden fenyegetését és gyönyör(úség)ét - teljesen előreborult, szinte ráhasalt az asztalra. Feneke sejtelmesen (izgatóan) megcsillant a gyér fényben. ("Nincs is rajta bugyi!” - villant az antikvárius agyába a felismerés. "Akkor hát rajta, rajta, rajta, törhetetlen fajta! Nyitva van az aranykapu, csak bújjunk be rajta!") (Azzal kigombolta az ellenzőjét, és óvatosan - szinte észrevétlenül belecsúszott a hölgy forró puncikájába.) "Ugye, drágám, micsoda pazar művészi tevékenységre voltak képesek a távoli elődeink?", duruzsolta (nyájasan) a forró férfihang. "Igen, drá-gám, töké-le- te-sen iga-zad van”, szortyogta a női hang. A férfi: "Be jó lenne úgy csi-nálni mindent, mint ők!" "így is jó - jó, jó, jő! - igen jó!”, lihegte önkívületben a nő, mert ebben a pillanatban az élvezet tetőfokát érezte sejtjeiben, s vele együtt az antikvárius is. (Mintha egyszerre száz csillárt gyújtottak volna a piciny szobában, úgy világosodott meg a hölgy számára a helyzet, amelybe az ógörög sorstragédiák sűrű, forró
