Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Az író nem én vagyok gyors mozdulattal) leemelte a polcon lévő könyvkupac tetejéről a szóban forgó könyvet, s (a másikkal) már nyitotta is az eddig észrevétlen (gondosan álcázott) ajtót. (Hölgyünk valószínűleg — bár tétova hölgyek esetében ezt a fene se tudja - nem (vagy nem nagyon) figyelt fel arra, hogy az antikvárius milyen gyönyörteli hangsúllyal ejtette ki az "avatatlan szemek" szókapcsolatot. De ha felfigyelt volna, sem lett volna (már) képes megállítani a közben mozgásba jött ógörög tragédia sodrát. Mert hát - hogy az olvasót előre figyelmeztessük — az bizony alaposan mozgásba lendült.) (Ó, regényszínpad!) (Ó, világot jelentő deszkák!!) (Deszkaajtók!) (Deszkafalak!) A leány (illetve, ahogy mi látjuk - férfiak! — : a két gyönyörű sudár lábszár, s a tetejében riszáló, pompásan gömbölyödő fenék) belépett az észrevétlen ajtón. (Ajtó nyílt, ajtó zárult - hangtalanul s mintha a föld nyelte volna el őket. Mivel azonban az író kint rekedt - hiszen e sorok írójáról még nem lehet tudomása az antikváriusnak --, át kell jeleneteznünk — át kell rendeznünk (ki kell cserélnünk) a regényszínpadon a helyszínt hogy folytatható legyen a történet. Nem véletlenül használtam a jelenet szót, hiszen sokan úgy tudják, hogy a világon minden ama bizonyos színpadon játszódik (le), amelyre Shakespeare barátunk utalt Hamlet c. tragédiájában: "Színház az egész világ, s színész benne minden férfi s nő...” (Ha jól emlékszem még gimnazista koromból erre az idézetre.) Mindazonáltal akármennyire (is) barátomnak tartom Shakespeare barátunkat, ebben a megállapításában nem tudok vele egyetérteni. Mert - szerintem — minden-minden azon a színpadon játszódik le, amit a fejünkben - az agyunkban - hordunk. Ennél nem ismerek tökéletesebb színpadot. Ez az a bizonyos regényszínpad, amire folyton hivatkozik e sorok írója. Térjünk azonban vissza a magunk történetéhez, amely - mint az előzőekből megtudtuk - a fejünkben játszódik le. A fejünkben pedig most úgy fordítjuk el a - természetesen forgó - (regény)színpadot, hogy az apró szoba valamelyik berendezési tárgyaként - pl. asztalilámpa gyanánt — már a pöttöm szobában vagyunk, amikor a helyszínre (a regényszínpad újabb kulisszái közé) - az átjelenetezett, átdíszletezett történetbe - betoppan egy gyönyörű lábszár, majd a másik, s - mindezt megkoronázandó - egy pompás, kívánatos fenék. Történetünk (mert hiszen a mi fejünkben játszódik! - további menete - szempontjából teljesen elhanyagolható az a tény, hogy az antikvárius szoknyában látja ezt az egyre izgatóbb feneket, mi pedig - hisz (gondolatban) oly régen és oly bizalmasan ismerjük már - szoknya nélkül.) Az apró szobában bizalmas félhomály volt. Miután hölgyünk után az antikvárius is belépett, tulajdonképpen tele is lett a szobácska. Tárgy tárgyhoz, láb lábhoz, lélegzet lélegzethez ért. (Hogy ne legyünk ennyire lexikálisak: Ilyen szűk - kicsi - helyen két szív mindenkor egyként szokott dobbanni. Ezt ugyan még senki sem hallotta, de hát minden könyv így "ecseteli" ezt a helyzetet. Márpedig helyzet, az van!) Az antikvárius rövid gondolkodás (pontosabban: vívódás) után felkattintotta az asztalilámpát. (Vagyis engem, mert ne feledjük: abban maradtunk, hogy én vagyok az asztalilámpa. Örömöm - fényem - abban a minu- tumban felragyogott a pici dohányzóasztal üveglapján. Az antikvárius viszont éppen a várható fényözön miatt aggódott - pontosabban vívódott. Ha ugyanis félhomályban marad a hölggyel, nem tudja neki felfedni a könyv titkait. Ha viszont
