Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Szádellei Bella lepleződve. Én azáltal, hogy tanácstalanságomban (lassan) (már) minden kártyámat felfedem előtted, te (meg) annak okán, hogy az egészből (valószínűleg) nem értesz semmit. (Pontosabban: egy kukkot sem értesz.) (Az egészből.) De ezt nem vallód be. (Magadnak sem.) Csak én tudom rólad. (Mert téged is én teremte(tte)lek.) (Akárcsak ezta "történetet".) ("Hőseivel" együtt.) Csak én tudom. Az író - hány írója van ennek a könyvnek?! — felébred (magához tér) (összeszedi magát) (mármint a következő alakításhoz!) a regényszínpadon és körülnéz. Nem lát semmit. Nem érzékel senkit. Maradjunk tehát annyiban, hogy a hölgy puha (mint tudjuk: papucsszerű) cipőt és kurta szoknyát visel, s éppen bemenekült egy antikvárium hűvösébe. Toporgott egy darabig a szekrények, pultok, polcok között, mígnem (habár a lábfejnek nincs szeme) meglátott egy gyönyörű albumot. Először a borítóját vette észre. (Annak is a színét.) Általa eddig sohasem látott bíborvörös volt, s a fedelek közé zárt lapok élei égő aranyban pompáztak (tündököltek). Nézegette, nézegette egy darabig anélkül, hogy hozzáért volna. Szinte megbűvölte az aranynak ez a - nem is e világi - ragyogása. Az antikváriusnak feltűnt a hölgy mozdulatlansága (dermedtsége). Míg munkatársnői észre sem vették, ő észrevétlenül hozzá somfordált, és gyöngéden - alig hallhatóan - megszólította. "Gyönyörű ez a könyv. Ugye, egyetért velem a tisztelt hölgy?" (Pedig — akkor még - sejtelme sem volt róla, melyik könyv bűvölte meg hölgyünket, illetve hogy a tétovaságának valóban egy könyv volt-e az oka.) "Gyönyörű", mondta a hölgy anélkül, hogy megrebbent volna a szeme. ("A szeme!") "Pedig nékünk sokkal szebb könyveink is vannak", gördítette elő(bb)re a cselekményt (a regényszínpadon) az antikvárius, "Engem ez tökéletesen kielégít", mondta (ha jól emlékszem, tarkában egyeztünk meg) (tehát) a tarka szoknyás nő. "Mindenkinek más tetszik", bizalmaskodott az antikvárius (s ezzel a mondatával mintha egy ógörög tragédia sodrát indította volna el). "Általában senkinek sem tetszik a saját neve", ábrándozott el a nő, majd így folytatta (mármint a hangos ábrándozást): "Nekem a legmegfelelőbb becenevet választották a szüleim. Aranyomnak szólítottak. Azért ragadott meg ez a könyv is az arany lapjaival." "Mihály, Parádés Mihály", koccantotta össze halkan a bokáját az antikvárius, és hódolata jeléül - alig észrevehetően - meghajolt a hölgy (meg a könyv) szépsége előtt, majd szolgálatkészen folytatta: "Ugye, akarja, hogy azt is feltárjam Ön előtt, amit ezek a gyönyörű, aranyozott lapok rejtenek?" Viszonylagos csend támadt. (Azért viszonylagos, mert a szolgálatkész antikvárius - természetesen azonnali választ várt ajánlatára, míg a hölgy nem tudta eldönteni, hogy akarja-e vagy sem, amit a tüskés bajszú antikvárius ajánlott neki, s minél inkább latolgatta a választ, annál rövidebbnek érezte a - rendelkezésére álló - időt. Végül maga elé képzelt egy akáclombot, s (képzeletben) tépegetni kezdte róla a leveleket: akarom, nem akarom...) "Akarom", mondta határozottan a hölgy (némiképp önmagát is meglepve a váratlan válasszal) (e váratlan határozottsággal). "Akkor megkérem, vonuljunk be az irodámba - ide, ebbe a pici helyiségbe ~, hogy az avatatlan szemek ne zavarjanak bennünket", azzal (egyetlen
